Későbbi próbálkozásaim 3/1

A forgó mágneses mező felfedezése

Tíz éves koromban kezdtem el a reál gimnáziumot, ami akkoriban új, és igen jól felszerelt intézmény volt. A fizika tanszéken mindenféle tudományos eszközök voltak, elektromos és mechanikus egyaránt. A demonstrációk és kísérletek, amiket az instruktor időről időre bemutatott, teljesen elbűvöltek. Kétségtelenül ösztönzően hatottak feltaláló-énemre. Rajongtam a matematikáért. Gyors számolásaimmal gyakran vívtam ki professzorom dicséretét. Ezt annak a szerzett képességemnek köszönhettem, hogy képes voltam látni a számokat és a műveleteket, tehát még nem annak az intuitív módszernek, amit ma használok. Bizonyos fokú összetettségig teljesen mindegy volt számomra, hogy  a szimbólumokat a táblára írom, vagy mentális, belső látásommal idézem fel őket. Viszont a szabadkézi rajz, amivel igen sok időt töltöttünk az iskolában, annyira unalmas volt számomra, hogy alig tudtam elviselni. Ez azért is különös, mert családom többi tagja kitűnően rajzolt. Lehet, hogy ez az idegenkedés a rajztól azért volt bennem, mert nem adta meg azt az örömöt, amit a zavartalan gondolkodásban annyira szerettem.  Ha nem lett volna néhány kivételesen tehetségtelen osztálytársam, akik semmit nem voltak képesek megrajzolni, nekem lettek volna rajzból a legrosszabb jegyeim az osztályban. Ez pedig komoly hátrányt jelentett, mivel az akkori oktatási rendszerben a rajz kötelező volt, és a rajzzal kapcsolatos hiányosságaim komolyan veszélyeztették az előmenetelemet. Apámnak igen nagy gondot okozott, hogy átjuttasson egyik osztályból a másikba.

Második osztályban aztán megszállottja lettem egy ötletnek: hogyan tudok folyamatos mozgást létrehozni állandó légnyomás segítségével. A tűzoltószivattyús esemény, amiről korábban beszéltem, feltüzelte fiatal képzeletemet. Lenyűgöztek a vákuumban rejlő korlátlan lehetőségek.  Őrült módon vágytam rá, hogy ki tudjam használni ezt a kimeríthetetlen energiát, ám sokáig csak sötétben tapogatóztam. Végül aztán próbálkozásaim egy találmányban kristályosodtak ki, ami lehetővé tette, hogy olyasmit érjek el, amit előttem senki még csak meg sem kísérelt.

Képzeljünk el egy szabadon forgatható hengert, két csapággyal, amely részben egy tökéletesen illeszkedő téglalap alakú vályúban van. A vályú nyitott oldala egy válaszfallal van lezárva, így a hengeres rész a burkolaton belül a vályút két, egymástól tökéletesen elválasztott rekeszre osztja, légmentes, csúszó kötések segítségével. Ha az egyik részt, miután kinyomjuk belőle a levegőt, lezárjuk, míg a másik  rész nyitott marad, ez a henger folyamatos forgását idézné elő, legalább is én így gondoltam. Volt egy modellem is fából, amit végtelen gondossággal készítettem, és amikor működtettem a pumpát az egyik oldalon, úgy tűnt, mintha a henger fordulni akarna. Leírhatatlan volt az örömöm. Tulajdonképpen a repülés mechanikáját akartam ezzel megoldani, mivel még mindig egy kellemetlen zuhanás hatása alatt álltam, amit egy ház tetejéről esernyővel történt leugrásom alkalmával kellett elszenvednem. Gondolatban minden nap távoli helyekre transzportáltam magam, csak még azt nem tudtam, hogyan tudnám ezt valóra váltani.  Most már azonban legalább volt valami konkrétumom - egy repülő gép, ami nem állt másból, csak egy forgó tengelyből, a csapkodó szárnyakból,  és – egy vákumnyi korlátlan energiából.  Ettől kezdve a napi légi-kirándulásaimat egy olyan kényelmes, és pazar járműben végeztem el, ami még Nagy Salamonnak is dicsőségére válhatott volna.  Évekbe telt, mire megértettem, hogy a légnyomás merőlegesen hatott a henger felszínére, és a forgási szándék, amit megfigyeltem, némi csekély szivárgásnak volt köszönhető. Bár eddig a felismerésig fokozatosan jutottam el, mégis igen erősen sokkolt.

Alighogy befejeztem tanulmányaimat a gimnáziumban, egy komoly betegség, vagyis inkább betegségek sora döntött le a lábamról. Az állapotom annyira válságos volt, hogy az orvosok lemondtak rólam. Ebben az időszakban megengedték, hogy olvassak, és hozzájuthassak a városi könyvtárból olyan könyvekhez, amikkel mások nem foglalkoztak. Megbíztak azzal, hogy soroljam be ezeket a könyveket és készítsem őket elő katalogizálásra. Egyik nap aztán olyan új stílusú irodalmi köteteket kaptam, amilyeneket korábban még csak nem is olvastam. Ezek a könyvek pedig annyira magukkal ragadtak, hogy meg is felejtkeztem reménytelen állapotomról. Mark Twain korai írásai voltak. Talán épp ezeknek köszönhetem az ezután hamarosan bekövetkező, csodával határos felgyógyulásomat. Húsz évvel később, amikor személyesen is találkoztam Mr.Clemensszel, barátság alakult ki közöttünk. Elmeséltem neki ezt az emlékemet, és bizony megérintett, amikor a nagy nevettető szemében könnycseppeket fedeztem fel.

Tanulmányaimat ezután egy magasabb szintű reál gimnáziumban folytattam, a horvátországi Karlstadtban, ahol a nagynéném lakott. Nagynéném előkelő hölgy volt, egy vén csatalónak számító, sok ütközetet megjárt ezredes felesége. Sosem felejtem el azt a három évet, amit az otthonukban töltöttem. A háború idején még egy erődben sem volt nagyobb a fegyelem, mint náluk. Úgy etettek, akár egy kanári madarat.  Az ételek a lehető legjobb minőségűek voltak, a legfinomabb módokon elkészítve,  a mennyiség azonban a normális adag ezred részére volt lecsökkentve. A sonkát nagynéném papírvékony szeletekre vágta.  Amikor az ezredes valami komolyabb ételt tett volna a tányéromra, felesége izgatottan tolta félre a kezét, mondván: Óvatosan! Niko nagyon érzékeny az ilyenekre.  Akkoriban farkas étvágyam volt, így aztán  tantaluszi kínokat álltam ki. Viszont kifinomult, művészi környezetben éltem náluk, ami az akkori időkben, az akkori körülményekhez képest eléggé szokatlan volt. Mocsaras alföldi terület volt arrafelé, és a maláriás lázból a beszedett töméntelen mennyiségű kinin ellenére sem tudtam kikecmeregni. A folyó időnként megáradt. Ilyenkor patkányok özönlötték el a házakat, és mindent megettek, még a csípős paprikákat is a paprika-füzérekről. Ezek a kártevő csapatok örömmel várt különítmények voltak számomra. Minden eszközzel igyekeztem ritkítani a soraikat, és végül kiérdemeltem a városban a patkányfogó címet.   Végül aztán elvégeztem az iskolát, és megszereztem az érettségi bizonyítványt. Keresztúthoz érkeztem. 

Szüleim mindvégig megingathatatlanok voltak azon elhatározásukban, hogy papi pályára küldenek, aminek azonban még a puszta gondolata is félelemmel töltött el. Fizika tanárom ösztönző hatásának köszönhetően erősen érdeklődtem az elektromosság iránt. Tanárom zseniális ember volt. A fizikai elveket saját maga által feltalált szerkezetekkel bizonyította nekünk az órákon. Emlékszem például egy szabadon forgó, sztaniollal bevont gömbre, aminek az volt a dolga, hogy szabadon pörögjön, amikor rákapcsolták egy statikus gépre. Képtelen vagyok leírni azt az érzést, amit az ilyen, és ehhez hasonló, titokzatos jelenségeket bemutató kísérletek alkalmával  éreztem. Minden egyes élmény ezerszeresen visszhangzott a fejemben. Egyre többet és többet szerettem volna megtudni erről a csodálatos erőről. Vágyódtam a kísérletekre és kutatásokra, de ismervén az elkerülhetetlent, fájó szívvel mondtam le róluk.

Éppen hazafelé készülődtem hosszú vakációra, amikor eljutott hozzám a hír, hogy apám szeretné, ha részt vennék egy vadászaton. Meglepő volt a kérése, mivel én mindig is erősen elleneztem ezt a fajta sportot. Néhány nap múlva azonban megtudtam, hogy kitört otthon a kolera. Így végül szüleim akarata ellenére mégis visszatértem Goszpicsba. Hihetetlen, mennyire nem tudtak az emberek semmit sem ennek a szörnyű csapásnak az okáról. Emiatt aztán ez a betegség 15-20 évenként rendszeresen visszatért. Azt hitték, hogy a kórokozók a levegőben terjednek, így a levegőt átható szagokkal és füsttel árasztottak el, miközben itták a fertőzött vizet, és halomra hullottak. Hazaérkezésem első napján azonnal meg is kaptam a betegséget, és bár túléltem, de kilenc hónapig feküdtem magatehetetlenül az ágyamban. Teljesen kimerültem, és immár másodjára álltam a halál kapujában. Süllyedő világom utolsó pillanatában az apám lépett be a szobába. Még mindig emlékszem sápadt arcára, ahogyan a biztos elkerülhetetlent elhazudva próbált lelket önteni belém.`Talán`- suttogtam - `talán jobban leszek, ha megígéred, hogy mérnöknek tanulhatok tovább`.  `A világ legkitűnőbb műszaki intézményébe fogsz járni.`-jelentette ki ünnepélyesen, és én tudtam, hogy így is gondolja. Súlyos kő esett le a szívemről. A feloldozás talán túl későn érkezett volna, ha csak, a csodával határos módon, ki nem kúráltak volna valami különleges bab keserű főzetével. Mindenki megdöbbenésére úgy támadtam fel, mint egy második Lázár.

Apám ösztönzésére, bár vonakodva, egy éven keresztül egészséges szabadtéri gyakorlatokat végeztem. Időm nagy részében vadászfelszereléssel és könyvekkel megrakottan barangoltam a hegyekben. A természetjárás testileg és szellemileg egyaránt megerősített. Elképzeltem, elterveztem és kigondoltam sok csalóka ötletet. A látomásaim eléggé tiszták voltak, de még keveset tudtam arról, hogy a dolgok hogyan működnek. Egyik ilyen találmányomban leveleket és csomagokat juttattam volna át a tengeren egyfajta tenger alatti csőben, erős falú, gömb formájú tartályokban, amik ellen tudnak állni a víz nyomásának. A szivattyúállomást, ami a vizet a csövön keresztülnyomta volna, részletesen kigondoltam, megterveztem, és minden apró részletét kidolgoztam. Csupán egy jelentéktelen részletet felejtettem el. A víz sebességét tetszőlegesre becsültem, sőt mi több, örömömet leltem abban, hogy ez az érték minél nagyobb legyen. Miután a számításaim hibátlanok voltak, fantasztikus eredményekre jutottam. Később átgondolva a folyadék áramoltatására szolgáló cső ellenállását, arra a meggyőződésre jutottam, hogy ennek a találmánynak állami tulajdonban kellene megvalósulnia. 

Találmányaimnak másik darabja egy, az egyenlítőn körbefutó cső volt, ami, természetesen, szabadon lebegett volna, és amelynek forgó mozgását visszahúzó erők fékezték volna, lehetővé téve így a mintegy ezer mérföld óránkénti sebességet, ami a vonat esetében ugyebár nem lehetséges. Az olvasó nyilván mosolyog ezen. Elismerem, maga a terv nehezen kivitelezhető, bár közel sem annyira lehetetlen, mint annak a jól ismert New Yorki professzornak a találmánya, aki a forró égövről a mérsékelt égövre akarta a levegőt pumpálni, teljesen megfeledkezve arról a tényről, hogy az Úr erre a célra már kitalált egy gigantikus gépezetet.