Kezdeti törekvéseim 3/3

Ezt követően, ha jól emlékszem, a következő elfoglaltságom az volt, hogy nagyapám óráját szedtem szét, és raktam ősszé. A művelet első részében mindig sikeres voltam, csak a második résznél akadtak gondjaim.  Így történt aztán, hogy kísérletezgetésemnek a nagyapám hirtelen, és igen nem kívánatos módon vetett véget. Bele is telt jó harminc évbe, míg ismét órához mertem nyúlni.  Nem sokra rá egy játékpuska készítésébe bonyolódtam, ami egy kibelezett bodzaágból, egy dugóból és két darab kenderkóc tömítésből állt. A fegyver elsütése úgy történt, hogy a dugót a gyomromhoz nyomtam, a szárát pedig két kézzel gyorsan hátrahúztam. A levegő a két tömítés között összenyomódott, és felmelegedett, majd az egyik tömítés nagy durranással kirepült. Az igazi művészet ebben a megfelelően elvékonyodó, kúpos ág-forma kiválasztása volt a bodza ágak közül. Nagyon jól elvoltam ezzel a bodzapuskával, sajnos azonban eme tevékenységem összeütközésbe került házunk ablakaival, s ennek igen fájdalmas elbátortalanodás lett a következménye. Ha emlékeim nem csalnak, akkor rögtön ezután kard-faragásba kezdtem, amihez minden hozzáférhető bútordarabot felhasználtam.  Akkoriban nagy hatással volt rám a szerb költészet, és csodálattal töltöttek el a hősök tettei. Órákon át kaszaboltam az ellenséget kukoricaszárak formájában, amivel teljesen tönkretettem a termést. Anyám jó pár fenekeléssel vonta meg az egyenleget. Ráadásul annak nem a hivatalos, hanem az eredeti formájában.

Az általános iskolát szülőfalumban Smiljanban végeztem el. Ezután elköltöztünk a közeli Gospicba. A költözés nagy fájdalmat okozott.  Összetörte a szívemet, hogy el kell válnom a galamboktól, a csirkéktől, a birkáktól, a csodálatos libáinktól, akik reggel felszálltak a felhők közé, és napnyugtakor tértek vissza a területükről, meghozza olyan tökéletes csatarendben, hogy egy század aviátor is megirigyelhette volna őket.  Rab voltam az új házban. Csak bámultam ki az ablak redőnyén keresztül az idegen emberekre.  Olyan szégyenlősség uralkodott el rajtam, hogy inkább egy ordító oroszlánnal néztem volna szembe, semmint hogy találkozzam az utcán járkáló fiúkkal. A legnagyobb megpróbáltatás a vasárnap volt, amikor szépen fel kellett öltöznöm, és el kellett mennem templomi szolgálatra. Ott tanúja voltam egyszer egy balesetnek, amitől még évtizedek múlva is megfagy a vérem. Ez már a második kalandom volt a templomokkal. Nem sokkal előbb bent rekedtem egyben, egy megközelíthetetlen  hegy tetején, amit évente csak egy alkalommal látogattak. Borzalmas élmény volt, de ez a másik még annál is rosszabb volt. Lakott egy gazdag hölgy a városban, aki bár rendes, ám igen rátarti asszony volt. Mindig pompásan kifestve, kicsípve járt a templomba, hatalmas uszály kíséretében. Egyik vasárnap a haragozás végeztével éppen futottam le a harangtoronyból, amikor ez a dáma pont ott suhant el, és én ráugrottam az uszályára. Az uszály olyan ropogó hanggal szakadt le, mintha egy csapat muskétás lőtt volna sortüzet. Apám annyira dühös lett, hogy pofon vágott. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy testi fenyítést alkalmazott velem szemben, de ezt máig érzem. Leírhatatlan volt az ezt követő megdöbbenés és zavar. Jó időre ki lettem közösítve, mígnem történt valami, ami után a közösség újra a  keblére ölelt.

Egy vállalkozó szellemű fiatal kereskedő tűzoltóságot szervezett a városban. Új tűzoltókocsit vettek, egyenruhát adtak, és férfiakat képeztek ki a szolgálatra és a parádéra. A kocsi gyakorlatilag egy pumpa volt, amit 16 embernek kellett kezelnie. Gyönyörű piros-feketére volt festve. Egyik délután aztán hivatalos próbát tartottak, és a levitték kocsit a folyóhoz. Az egész város kinn volt, hogy tanúja lehessen a hatalmas látványosságnak. Mikor már minden beszéd és ceremónia lezajlott, kiadták a parancsot a pumpálásra. A szórófejből azonban egy csepp víz nem jött. A professzorok és a szakértők hiába igyekeztek megtalálni a baj okát.  Teljes volt a kudarc, mire odaértem. Ismeretem a szerkezetről a nullával volt egyenlő, és a levegő nyomásáról szinte semmit nem tudtam, de ösztönösen megéreztem a szívócsövet a vízben, és azt, hogy ez a szívócső összelapult. Belegázoltam a vízbe, kiigazítottam a szívócsövet, és a víz azonnal áramolni kezdett a csőben. Nagyobb volt a hatása, mint Archimédesznek  amikor meztelenül futkározott Siracuza utcáin, heurékát kiabálva.  Az emberek a vállukon vittek kőrbe. Én voltam a nap hőse.

Miután letelepedtünk a városban, megkezdtem négyéves tanulmányomat az úgynevezett normál iskolában, előkészítendő későbbi kollégiumi vagyis reál gimnáziumi éveimet. Ebben az időszakban folytatódtak a gyerekes dolgaim, hőstetteim, és ezzel együtt a problémáim is. Többek között kivívtam az országban egyedülálló varjúfogó-bajnoki címet.  A módszerem rendkívül egyszerű volt. Kimentem az erdőbe, elbújtam egy bokorban és utánozni kezdtem a varjak hívó károgását.  Szokás szerint néhány válasz érkezett is rá, majd röviddel ezután egy varjú szállt le mellettem a bozótban. Ezután mar csak az volt hatra,  hogy egy karton darabot dobjak felé, hogy elvonjam a figyelmét, majd gyorsan ráugrottam, és megfogtam, mielőtt meg belegabalyodhatott volna az aljnövényzetbe. Ezzel a módszerrel annyi varjút fogtam, amennyit csak akartam. Egyszer azonban történt valami, ami megtanított rá, hogy tiszteljem ezeket a madarakat. Éppen hazafelé indultam a barátommal egy sikeres varjúfogás után.  Egy szép varjúpárt fogtam. Amikor kiléptünk az erdőből varjak ezrei gyülekeztek, hatalmas lármával. Egy pillanat alatt támadásba lendültek, és beborítottak minket.  Egy darabig játszottak velünk, míg aztán hirtelen, hátulról, egy a tarkómat ért nagy ütés le nem döntött földre. Ekkor aztán ádázul rám támadtak. Kényszerítettek rá, hogy engedjem el azt a két madarat. Alig vártam, hogy csatlakozhassam a barátomhoz, aki egy barlangban talált menedéket.

Az iskolában, a tanteremben volt néhány mechanikai modell, amelyek felkeltettek az érdeklődésemet, és amik a figyelmemet a víz-turbinákra terelték. Sokat közülük én is megépítettem, és igen nagy örömmel játszottam velük.  Hogy mennyire rendkívüli volt az életem, azt jól mutatja következő történet.  A nagybátyám nem találta hasznosnak ezt a fajta időtöltésemet, és sokszor megdorgált.  Akkoriban olvastam egy leírást a Niagara vizeséről, ami teljesen magával ragadott, és képzeletemben már láttam is egy nagy kereket, amit a Niagara vize hajt. Azt feleltem a nagybátyámnak, hogy egyszer majd elmegyek Amerikába, és megcsinálom ezt a kereket. Harminc evvel később láttam megvalósulni az álmomat a Niagaránál, és nem győztem csodálni az elme kifürkészhetetlen titkait.  Készítettem aztán még néhány mestermunkát, meg néhány selejtet is, de mind közül a legjobb a hajítógépem volt. A nyilaim, amiket kilőttem belőlük, eltűntek a szemem elöl, mégis jó találattal fúródtak be egy 2,5 centis fenyőfa deszkába. Az íj folyamatos feszítése miatt erős lett a bőr a hasamon, hasonlatos  egy krokodiléhoz, gyakran gondolkodom rajta, hogy vajon ennek a gyakorlatnak köszönhetem-e, hogy szinte a követ is meg tudom emészteni.  Nem is tudtam titokban tartani a tudományomat a nyíllal, amivel akar cirkuszban is felléphettem volna.  És most elárulom az egyik bravúromat ezzel az antik harci gépezettel, amivel az olvasó hiszékenységét a végsőkig fogom feszíteni.  Állandóan edzettem, amikor nagybátyámmal a folyóparton sétáltunk.  A nap lemenőben volt, a vízben pisztrángok játszadoztak, és időről időre egyikük felugrott a levegőbe. Csillogó teste élesen kivehető volt a szemközti sziklák hátterében. Természetesen bármelyik fiú képes lenne eltalálni egy halat ilyen kedvező körülmények között, de én továbbmentem, és elmondtam a nagybátyámnak, pillanatról pillanatra, hogy mit fogok tenni.  Úgy akartam elhajítani egy követ, hogy az eltalálja a halat, szorítsa oda a testét a sziklához, és vágja ketté. Több időbe telt elmondani, mint megtenni. Nagybátyám megrökönyödve nézett rám, majd ezt mondta: `Vade Retro Satanas` (Távozz tőlem Sátán) és egy pár napig nem is szólt hozzám. Bármilyen bravúrt is értem el addig, az mind háttérbe szorult emögött, és úgy éreztem, most mar nyugodtan pihenhetek a babérjaimon vagy ezer évig.

Kezdeti törekvéseim 3/2

Az, hogy most jól vagyok, az egyszerűen csak óvatos és mértéktartó életmódomnak köszönhető. Fiatalkoromban háromszor voltam komolyan beteg. Olyan reménytelen állapotba kerültem, hogy az orvosok lemondtak rólam. Könnyelműségemből és figyelmetlenségemből adódóan mindenféle más bajokba, veszélyekbe keveredtem, amikből csodával határos módon szabadítottam ki magam. Legalább tizenkét alkalommal majdnem megfulladtam, majdnem megfőttem, és épp hogy megúsztam azt, hogy halálra égjek. Elástak, elvesztem, megfagytam. Épp csak hogy meg tudtam menekülni vad kutyák, disznók és egyéb vad állatok támadásai elől.  Szörnyű betegségeken estem át, szerencsétlen baleseteim voltak, csoda hogy ma egyáltalán egészséges és eleven vagyok. De most, hogy visszagondolok ezekre az eseményekre, meggyőződésem, hogy semmi sem történt véletlenül. A feltalálók tevékenysége életmentés. Akár a természet erőit fogják munkába, akár új eszközöket találnak fel, akár az életünket teszik könnyebbé:  létezésünk biztonságát növelik. Jobban értenek hozza, hogy miként védjék meg magukat veszélyes helyzetekben, mert figyelmesek és leleményesek. Ha nem találnék más bizonyítékot arra, hogy még ha bizonyos keretek között is, de voltak bennem ilyen képességek, személyes tapasztalataim bizonyítják ezt. Olvasóim maguk is meg tudjak ezt ítélni, ha elmondok egy-két esetet. Körülbelül 14 éves lehettem, amikor egy alkalommal meg akartam tréfálni a velem együtt fürdőző társaimat. Az volt a tervem, hogy lebukom egy hosszú lebegő szerkezet alá, és csak a másik végén bukkanok fel. Az úszás és a búvárkodás épp olyan természetes volt az én számomra, akár csak egy kacsa számára, bíztam benne, hogy sikerül ezt a bravúrt bemutatnom. A tervnek megfelelően belevetettem magam a vízbe. Amikor kikerültem a látómezöböl, megfordultam, és gyorsan elindultam  az ellenkező irányba. A szerkezet alatt, bízva benne, hogy biztonságban vagyok, felemelkedtem. Meglepetésemre azonban egy gerendába ütköztem. Persze azonnal lebuktam, és gyors tempóval igyekeztem előre, amíg bírtam szusszal. Amikor másodjára is megpróbáltam kibukni a vízből, a fejem megint egy gerendába ütközött.  Kétségbe estem. Minden erőmet összeszedve megint megpróbáltam feljutni, de az eredmény ugyanaz volt. A levegő hiánya elviselhetetlenné vált, az agyam pörgött, és éreztem, hogy süllyedek. Abban a pillanatban, amikor a helyzetem teljesen reménytelenné vált, előjöttek azok a bizonyos fényvillanások, és szemem előtt megjelent a szerkezet.  Felismertem, vagy felismerni véltem, hogy a gerendákon nyugvó szerkezet deszkai és a víz felszíne között van egy kis légrés. Szinte mar tudattalanul felemelkedtem, és számat a deszkához tapasztottam. Sikerült egy kis levegőhöz jutnom, sajnos egy kevés vízzel egyetemben, úgyhogy majdnem megfulladtam.  Ezt az eljárást meg néhányszor megismételtem, mintha álmodtam volna, míg hevesen dobogó szívem lassan lecsillapodott, és kicsit megnyugodtam. Próbáltam még néhányszor felkerülni a víz felszínére, sikertelenül. Teljesen irányt vesztettem. Végül aztán valahogy sikerült kikerülnöm a csapdából. A társaim már lemondtak rólam, és a testem után kutattak.

A fürdőszezon tönkrement a vakmerőségem miatt. A leckét azonban hamar elfelejtettem. Két év sem telt bele, és megint bajba kerültem.  A város mellet, ahol akkoriban tanultam, volt egy malom, mellette egy patak és azon egy gát.  A gát 2-3 hüvelykkel emelte meg a víz szintjét, így nem volt túl veszelyes úszni benne. Én ezt gyakran meg is tettem. Egy nap lementem a folyóhoz, úgy, mint máskor, hogy ússzak egyet. Már közel voltam a gát falához, amikor észrevettem, hogy a víz emelkedni kezd, és magával fog ragadni. Próbáltam partra vergődni, de már késő volt. Szerencsére valahogy sikerült belekapaszkodnom a falba mind a két kezemmel, így tudtam megmenteni magam. A mellkasomra nehezedő nyomás nagy volt, alig tudtam a fejemet a felett tartani. Egy lelket sem láttam, a hangomat pedig elnyomta a víz zúgása. Lassan, fokozatosan elfáradtam, és képtelen voltam ellenállni a víz erejének. Már majdnem elengedtem magam, hogy darabokra szakadjak lent a sziklákon, amikor fényvillanást láttam, ami a hidraulika alapszabályának ismerős diagramját ábrázolta, amely szerint a mozgó folyadék nyomása  arányos a nyomásnak kitett felület nagyságával. Automatikusan balra fordultam.  Mintegy varázsütésre megszűnt a nyomás, és úgy éreztem, hogy ebben a pozícióban viszonylag könnyen ellen tudok állni az áramlás  nyomásának. Ám a veszély meg nem múlt el. Tudtam, hogy a víz előbb-utóbb elsodor. Meg ha észre is vett volna bárki, senki nem volt elérhető közelségben, aki segíthetett volna. Jelenleg kétkezes vagyok, de akkor még balkezes voltam, emiatt jobb kezemben nem volt elég erő, amivel kapaszkodni tudtam volna. Ezert aztán nem mertem a másik oldalamra fordulni, hogy kicsit pihentessem magam, így nem maradt más, mint lassan eltolni a magam a gát mentén. Távolabb kellett kerülnöm a malomtól, mivel az áramlás egyre gyorsabbá és egyre mélyebbé vált. Hosszú és fájdalmas megpróbáltatás volt. Közel voltam hozzá, hogy nem bírom ki, annál is inkább, mert a gát falazata bemélyedt.  Utolsó erőmmel végül sikerült kimászni a partra, és ott azonnal elájultam. Úgy találtak meg. A bal oldalamról szinte teljesen leszakadt a bőr, és jó pár hétbe telt, míg a lazám csillapodott, és végül meggyógyultam. Ez csak két eset volt a többi hasonlóból, de talán elegendőek annak bizonyítására, hogy ha nem létezne a feltalálói ösztön, nem lenne, aki most ezeket elmesélje.

Kíváncsi emberek gyakran kérdezik tőlem, hogy mikor és hogyan kezdtem el a feltalálást. Ezt csak emlékezetből tudom megválaszolni, melynek fényében elmondhatom, hogy az első találmányom, amire visszaemlékszem, igen nagyra törő volt. Ez egy szerkezetet volt, és egy módszert is egyben.  Az előbbit elvárták tőlem, az utóbbi magától jött. Mindez a következőképpen történt. Az egyik pajtasomnak birtokába jutott egy horog és egy horgászfelszerelés, amely teljesen lázba hozta a falut. Így aztán másnap reggel mindenki elindult békát fogni. Engem otthon hagytak egyedül, magányosan, mert előzőleg összevesztem ezzel a fiúval.  Azelőtt sosem láttam még horgot. Úgy gondoltam, hogy az valami csodálatos dolog lehet, mindenféle különös tulajdonságokkal felruházva, és teljesen kétségbe estem, hogy nem mehetek velük. A szükség által sürgetve találtam egy darab huzalt lágyvasból. A végét két kő között hegyesre kalapáltam, formára hajlítottam, és egy erős zsineghez kötöttem. Ezután vágtam magamnak egy botot, összegyűjtöttem egy kis csalinak valót, és lementem a patakhoz, ahol rengeteg béka volt. Igen ám, de egyet sem tudtam fogni. Ekkor az az ötletem támadt, hogy az üres horgot lengetni fogom az egyik béka előtt, melyik egy fadarabon ült. A béka először csak lapított, majd a szemei lassan kidülledtek, majdhogynem vérben forogtak. Kétszer akkorára fújódott fel, mint amekkora volt, és egy hirtelen ugrással bekapta a horgot.

Azonnal kihúztam. Megpróbálkoztam ezzel újból és újból, és a módszerem hibátlannak bizonyult.  Amikor társaim, akik az úri szerelékük ellenére semmit sem fogtak, odajöttek, sárgák voltak az irigységtől. Sokáig megtartottam magamnak a titkot, és élveztem az egyeduralmat, de aztán a karácsonyi hangulat erősebb volt nálam.  Utaha mar minden fiú úgy horgászott ahogy én. Így aztán a következő nyár katasztrofális volt a békák számára.  

Következő kísérletem során, úgy tűnik, hogy már első, ösztönös impulzusom hatására cselekedtem, ami később is domináns volt számomra: az ember szolgálatába akartam állítani a természet érőit. Mindezt pedig egy cserebogár közreműködésével. Májusi bogár, vagy júniusi, ahogy Amerikában nevezik.  A cserebogarak komoly kartevőnek számítottak abban az országban. Rátelepedtek a fákra és a fák ágai letörtek a súlyuk alatt. A bokrok szinte feketéllettek tőlük.

Négy cserebogarat erősítettem egy keresztidom végeire, ami egy orsó körül forgott, így a bogarak mozgását továbbítani tudtam  egy tárcsához, amiből aztán jelentős `energiához` jutottam. Ezek a teremtmények nagyon hatékonynak bizonyultak. Ha egyszer elindultak, a világért meg nem álltak volna, és csak forogtak, forogtak órákon át. Mennél  melegebb volt, annál keményebben dolgoztak.  Minden rendben is volt, amíg oda nem jött egy fiú, egy nyugalmazott osztrák katonatiszt fia. Ez a csibész elevenen megette a cserebogaraimat, méghozzá akkora élvezettel, mintha a legfinomabb  kék pontos osztrigát ette volna.  Ez az undorító látvány meghatározta további lelkesedésemet ezen az ígéretes területen. Soha többe nem voltam képes hozzáérni nem csak cserebogárhoz, de ami azt illeti más egyéb bogárhoz sem.

Kezdeti törekvéseim 3/1

Röviden beszámolok ezekről a rendkívüli tapasztalatokról. Egyrészt, mert úgy gondolom, hogy a diákokat érdekelni fogják a lelki és egészségügyi vonatkozások, és azért is, mert mentális fejlődésem és az ezt követő munkáim ennek az agóniának  köszönhetőek. Elengedhetetlen azonban azoknak a körülményeknek és feltételeknek az ismerete is, amelyek megelőzték, és részben meg is magyarázzák ezt.

Gyermekkorom óta kénytelen vagyok koncentrálni magamra.  Nagyon szenvedtem ettől, de mai eszemmel mar úgy latom, hogy mindez igazából áldás számomra, mert megtanított arra, hogy úgy tekintsek a befelé fordulásra, mint az életben maradás egyik eszközére, és mint céljaim elérésének egyik módjára. A tevékenységi kényszer és a benyomások szakadatlan áradata, amelyek a megismerés átjáróin keresztül folyamatosan árasztják el tudatunkat, több okból is kockázatossá teszik a modern életet. A legtöbb embert annyira magával ragadja a külvilág dolgairól való gondolkodás, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják mindazt, ami belül zajlik.

Milliók korai halála elsődlegesen erre az okra vezethető vissza. Még a körültekintő emberek között is gyakori hiba, hogy bár kerülik a képzelgést, ugyanakkor figyelmen kívül hagyják a valódi veszélyeket is. Ami pedig egy emberre igaz, az többé kevésbé igaz az emberiség egészére is.  Vegyük például az alkohol tilalmat.  Ami most ebben az országban zajlik az alkoholfogyasztás megszüntetése érdekében, az durva, sőt alkotmányellenes.  Ugyanakkor a kávé, tea, cigaretta, rágógumi és egyéb stimulánsok fogyasztása elfogadott még a tizenévesek tekinteteben is, pedig ezek legalább ilyen veszélyesek a nemzet egészére nézve, ha figyelembe vesszük, hogy mennyien hódolnak rendszeresen ezeknek a szenvedélyeknek. Például Bécsben, a kávéivók hazájában eltöltött diákéveim alatt, az újságokban megjelent nyilvános nekrológok adataiból azt láttam, hogy a szívroham következtében bekövetkezett halálesetek száma az összes haláleset közel 67 százaléka volt.  Valószínűleg hasonló megfigyeléseket lehetne tenni azokban a városokban is, ahol a teafogyasztás a legelterjedtebb. Ezek a finom italok felpörgetik, és kifárasztják az agy finom rostjait.  Ráadásul az artériás keringésre is komoly veszélyt jelentenek. Óvatosan kellene velük élni, mivel a hatásuk lassú és észrevehetetlen. A dohányzás elősegíti a könnyű és kellemes gondolatokat, ugyanakkor csökkenti a gondolkodás és az összpontosítás intenzitását, ami pedig szükséges az intellektus mindenféle eredeti és hatékony erőfeszítéséhez. A rágógumi jó dolog egy rövid ideig, de hosszú távon kiszárítja a mirigyrendszert, és  ezzel helyrehozhatatlan károkat okoz, arról nem is beszélve, hogy mennyire undorító látvány. Az alkohol kis mertekben frissít, de ha nagyobb mennyiségben szívódik fel, mar mérgező. Teljesen lényegtelen, hogy ez kívülről whisky formájában kerül a szervezetbe, vagy belül, a gyomorban levő cukorból erjed. Nem szabad viszont figyelmen kívül hagynunk, hogy ezek mind a kiválasztódás eszközei, melyek segítik a természetet abban, hogy fenntartsa a legalkalmasabb fennmaradásáról szóló szigorú de igazságos törvényt.  A buzgó reformerek figyelembe vehetnék végre az ember eredendő gyarlóságát, amitől a "laissez-faire" sokkal kívánatosabb számunkra, mint az erőkifejtést igénylő ellenállás.

Az az igazság, hogy szükségünk van stimulánsokra ahhoz, hogy a jelenlegi életkörülményeink között a legjobbat hozzuk ki magunkból, ugyanakkor mérsékletet és önfegyelmet kell gyakorolnunk étvágyunk és hajlamaink felett minden tekintetben. Ezt teszem án is sok éve, hogy mind fizikailag, mind szellemileg fiatal maradjak.  Az absztinencia nem volt mindig kedvemre való, de a jelenlegi, elfogadhatóbb életmódomnak bőséges jutalma van. Abban a reményben, hogy néhányukat átformálhatok a saját képemre, vagy hogy legalább megfogadjak a gondolataimat, felsorolok egy-két példát.

Nem régen történt. Épp a szállodámba igyekeztem vissza. Igen hideg éjszaka volt. Csúszós volt a járda, és sehol nem volt egy taxi. Fél háztömbbel mögöttem jött egy másik ember, érthető módon épp olyan türelmetlenül igyekezett fedél alá jutni, mint én. A lábaim egyszerre csak a levegőbe emelkedtek. Ugyanabban a pillanatban egy villanás futott át az agyamon, az idegek reagáltak, a izmok válaszoltak rá, és én 180 fokos fordulatot véve a tenyereimre estem. Folytattam a sétámat, mintha mi sem történt volna, amikor az idegen utolért. `Mennyi idős maga?` kérdezte és gyanakodva végigmert.  `Ötvenkilenc` válaszoltam. `Miért?` `Nos - felelte o - mácskát mar láttam így esni, de embert meg nem.` 

Egy hónappal ezelőtt elmentem új szemüveget csináltatni. A szemész elvégezte rajtam a szokásos vizsgalatokat. Hitetlenkedve nézett rám, amikor a legapróbb betűket is el tudtam olvasni a megadott távolságból. Amikor elárultam neki, hogy most múltam hatvan, megdöbbent.  Barátaim gyakran mondjak, hogy az öltönyeim úgy állnak rajtam, mint a kesztyű, de azt nem tudjak, hogy minden öltönyöm a 35 evvel ezelőtti méretemre készül.  Ez alatt az idő alatt a testsulyom egy fontot  sem változott.

Ha mar itt tartunk, elmondanék egy mulatságos történetet. 1885-ben egyik este  Mr.Edison, Edward H. Johnson az Edison Világító Társaság elnöke, Mr.Batchellor, az üzem vezetője, és én beléptünk egy kisebb területre, a 65. Avenuen, ahol a vállalat irodái voltak.  Valaki javasolta, hogy saccoljunk meg súlyokat. Engem arra ösztönöztek, hogy álljak mérlegre.  Edison végigmert és azt mondta: `Tesla súlya egy uncia híján 152 font `, Meglehetősen jól  tippelt. Pontosan 142 font (64,5 kg) volt a sulyom, és ez a mai napig  semmit nem változott. Odasúgtam Mr.Johnsonnak: `Hogy lehet, hogy Mr.Edison ilyen jól meg tudta becsülni a súlyomat?` `Nos` mondta, és lehalkította a hangját` bizalmasan elárulom Önnek, de nem mondhatja el senkinek. Sokáig egy chicagói vágóhídon dolgozott, naponta több száz disznót kellett lemérnie. Hát ezert.` Barátom, a tiszteletreméltó Chauncey M. Depew  szokott mesélni egy angolról, akinek egy alkalommal elmondott egy jó sztorit. Az angol érdeklődve hallgatta, de csak egy evvel később nevette el magát.  Őszintén bevallom, nekem ennél jóval több idő kellett, hogy igazan hálás legyek Johnsonnak ezért a viccért.

Korai éveim 3/3

Húsz éves lehettem, amikor először sikerült szándékosan kiűzni a látóteremből egy ilyen képet, de a fényvillanások felett, amikről beszéltem, soha nem volt uralmam. Ezek voltak talán a legfurcsább és legmegmagyarázhatatlanabb élményeim. Többnyire akkor jelentek meg, amikor veszélyes vagy megrázó helyzetbe kerültem, vagy éppen amikor nagyon fellelkesültem.  Volt, hogy láttam  magam körül a levegőt, tele kicsiny lángnyelvekkel.  Az intenzitásuk pedig nem hogy csökkent volna idővel, hanem erősödött. A csúcspontot olyan huszonöt éves korom körül érték el.  Körülbelül akkor, amikor 1883-ban egy gyáros Párizsban meghívott egy  vadászatra amit én el is fogadtam. Akkoriban a mozgásterem nagyon leszűkült erre a gyárra, így a friss levegő igen jó hatással volt rám.  Aznap éjjel, amikor visszatértem a városba furcsa érzés töltött el, mintha az agyam lángba borult volna. Fényt láttam, ami olyan volt, mintha egy apró nap lett volna. Egész éjjel borogattam miatta a fájó fejemet. Végül a felvillanások gyakorisága csökkent, de teljes egészében csak olyan három hét múlva szűntek meg.  Amikor másodjára is meghívtak vadászni, a válaszom egy udvarias nem volt.

Ez a fényjelenség időről időre még mindig előfordul, különösen akkor, ha valami új ötlet lehetősége merül fel bennem,  de mar nem zavar különösebben, mert intenzitása minimális. Ha becsukom a szemem, először mindig egy nagyon sötét, egyenruha-kék színű hátteret látok,  mint a tiszta csillagtalan éjszakai égbolt.  Néhány másodpercen belül ez a háttér megélénkül és tele lesz megszámlálhatatlan sziporkázó zöld lángocskával, melyek több rétegbe rendeződve haladnak felém. Majd jobb oldalon egy gyönyörű minta jelenik meg: párhuzamos, egymástól csekély távolságban lévő vonalak rendszere, melyek a jobb oldalon szöget zárnak be egymással.  Mindenfele színűek, de jellemzően mégis zöldes-sárga és arany. A vonalak szinte azonnal ragyogóvá válnak, és az egész mintha vékonyan be lenne szórva pöttyökkel és ragyogó fényekkel. Ez a kép lassan mozog a látómezőmben, és mintegy tíz másodperc múlva eltűnik a bal oldalon, valami meglehetősen kellemetlen és élettelen szürkét hagyva maga után. Ez aztán hamarosan átadja a helyet egyfajta felhőkből álló hullámzó tengernek, ami láthatóan élő formákká szeretne átalakulni.  Különös, hogy nem tudok képet vetíteni erre a szürkére, mindaddig amíg a második fázishoz nem érek. Minden egyes alkalommal, mikor álomba zuhanok emberek vagy tárgyak képe suhan el a szemem előtt.  Amikor ezeket látom, már tudom, hogy mindjárt elveszítem a tudatomat.  Ha hiányoznak, vagy megtagadják a megjelenésüket, tudom, hogy álmatlan lesz az éjszakám.

Hogy ez a fejlett képzelőerő micsoda szerepet játszott gyerekkoromban, arról elmesélnek egy buta kis történetet. Mint a legtöbb gyerek, én is szerettem ugrálni, és nagyon szerettem volna fennmaradni a levegőben. Egy alkalommal erős szel fújt a hegyekből, friss oxigénnel teli levegőt hozva magával, amitől olyan könnyűvé vált a testem, mint a parafa. Sokáig forogtam és lebegtem a levegőben. Csodalatos érzés volt. Nagyon csalódott voltam, amikor később kijózanodtam.

Életemnek ebben a szakaszában sok fura kedvenc, meg nem kedvenc dologra és szokásra összpontosítottam, melyek közül néhány a külvilághoz kapcsolódott, míg a többsége nem is tudom mihez.  Erős ellenszenvem volt a nők fülbevalója iránt, míg más ékszereket mint pl. a karkötőt, vonzónak találtam, attól függően, hogy mennyire voltak szépek. A gyöngyök látványától szinte begörcsöltem, a kristályok csillogása vagy a sima felületű, éles sarkokkal rendelkező tárgyak azonban egyenesen elbűvöltek. Soha meg nem érintettem volna az emberi hajat, ha csak nem önvédelemből. Kirázott a hideg az őszibarack látványától. Ha egy darab kámfor volt valahol a házban, iszonyú rosszul éreztem magam tőle.  

Még most is érzékeny vagyok némely ilyen dologra. Ha kis szögletes papírdarabokat dobok egy folyadékkal telt tányérba, még ma is furcsa, undorító ízt érzek a számban. Sáta közben számoltam a lepéseimet, kiszámoltam a tányér, a kávéscsésze, vagy éppen egy darab étel köbtartalmát, enélkül az evés élvezhetetlen volt számomra. Az ismétlődő mozdulatok, tevékenységek megismétlésének a száma osztható kellett legyen hárommal, és ha eltévesztettem, kezdhettem előröl az egészet, még ha ez órákig is eltartott.  

Egészen nyolc éves koromig a jellemem bizonytalan, határozatlan volt. Sem bátorságom, sem erőm nem volt hozzá, hogy határozott döntéseket hozzak. Érzéseim szüntelenül hullámoztak, feszítettek, vibráltak a végletek között. Kívánságaim időt rabló erőfeszítésekbe kerültek,  és mint  a hidra feje, állandóan szaporodtak.  Gondolataim állandóan az élet kínjai, a halál, és a vallásos félelmek korul jártak. Magával ragadtak mindenfele természetfeletti hitek,  és folyamatos félelemben éltem. Féltem az ördögtől, a szellemektől, a mumustól és a sötétség más szörnyeitől. Aztán egyszerre csak valami hirtelen megváltozott bennem, ami kihatott egész életemre.  Mindenek felett szerettem a könyveket.  Apámnak nagy könyvtára volt, és amikor csak tehettem, mindig megpróbáltam áldozni az olvasás iránti szenvedélyemnek. Apám ezt nem engedte, és valahányszor rajtakapott, hogy olvasok, mindig dühös lett. Amikor rájött, hogy titokban olvasok, eldugta a gyertyákat. Nem akarta, hogy a szememet rontsam.  De nekem volt viaszom, amihez csináltam kanócot, és formába öntöttem.  Minden éjjel eltakartam a kulcslyukat meg a repedéseket, és olvastam. Gyakran fenn voltam egészen kora hajnalig, amikor még mindenki aludt a házban, csak anyám kezdte el fáradságos napi munkáját. Egy alkalommal ráakadtam egy regényre, a címe `Abafi` volt, egy Jósika nevű magyar író művének szerb fordítása. Ez a novella valamiképpen felélesztette alvó akaraterőmet, és elkezdtem gyakorolni az önkontrollt. Első próbálkozásaim elolvadtak, mint a hó áprilisban, de egy kis idő után legyőztem a gyengeségeimet, és ez olyan örömmel töltött el, mint addig semmi más:  azt tehettem, amit akartam. Idővel ez az intenzív gyakorlás a második természetemmé vált. Eleinte le kellett győznöm a vágyaimat, később azonban az akaratom és a vágyaim fokozatosan eggyé váltak. Több évi önfegyelem után olyan hatalmam lett önmagam felett, hogy meg olyan szenvedélyekkel is megpróbálkozhattam, amelyek sok erős embernek is a vesztét okozhattak volna. Egy bizonyos életkoromban elkezdtem szerencsejátékkal foglalkozni, és ez aggasztotta a szüleimet.  Leülni egy pakli kártya melle, az számomra maga volt a gyönyör. Apám példás életet élt, és képtelen volt nekem megbocsátani azt a végtelen mennyiségű időt és pénzt, amit erre a szenvedélyre pazaroltam. Volt is nekem erre határozott megoldásom, csak éppen a filozófiám volt rossz. Azt mondtam apámnak: Akkor hagyom abba, amikor csak akarom, de miért hagyjam abba amíg számomra ez jelenti a mennyországot?  Apám számtalan esetben adott hangot haragjának és megvetésének, de anyám más volt.  O ismerte a férfiak jellemét, és tudta, hogy az ember csak önmaga által nyerhet megváltást.  Emlékszem, egyik délután, amikor minden pénzem elúszott a kártyán, de én meg mindig vágyakoztam utána, anyám elem rakott egy csomó számlát, és azt mondta:  `Menj, és szórakozz. Mennél hamarabb veszíted el amink van, annál jobb. Tudom, hogy túl tudsz rajta lenni.` Igaza volt. Akkor és ott legyőztem a szenvedélyemet. Csak örülhetek, hogy a szenvedélyem nem volt sokkal erősebb. Nem csak legyőztem, de ki is téptem a szívemből, hogy nyoma sem maradjon. Azóta olyan közömbös vagyok a szerencsejátékok iránt, akar csak egy foghúzás iránt.  

Egy időben például erősen dohányoztam, félő volt, hogy az egészségem rovására megy. De az akaratom ekkor is érvényre jutott, és nem csak letettem a cigarettát, de a cigarettázásra való hajlamot is megszüntettem magamban. Régebben voltak szív problémáim, mígnem rájöttem, hogy a problémát az a ártatlan kis kávé okozza, amit reggelente megiszom. Azonnal abbahagytam a kávéivást, bár nem volt túl könnyű. Így tudtam ellenőrizni és féken tartani a szokásaimat, és a szenvedélyeimet, és ezzel nem csak az életemet óvtam meg, de elégedettséggel töltött el, hogy ami másnak szenvedést és áldozatot jelentett volna, azt én így be tudtam fejezni.

Amikor  elvégeztem tanulmányaimat a Műszaki Egyetemen, idegösszeomlást kaptam. Amíg gyógyultam, számtalan különös és hihetetlen jelenséget figyeltem meg.  

Korai eveim 3/2

Bár a találmányokra való hajlamomat anyám családjából örököltem, az apám által rám rótt feladatok is jótékony hatással voltak. Ezek a  feladatok különféle gyakorlatokat foglaltak magukban, mint például kitalálni egymás gondolatait,  felfedezni különféle kifejezési-formák hibáit, hosszú mondatokat elismételni, vagy fejben számolni.  Ezeknek a napi gyakorlatoknak a célja a memóriám és a felfogó képességem erősítése, de különösen a kritikai érzékem fejlesztése volt. Kétségkívül valóban igen hatékonyak voltak.

Anyám családja az egyik legrégebbi volt az országban. Rengeteg feltaláló volt köztük. Apjától, nagyapjától számtalan háztartási, mezőgazdasági és egyéb találmány származik. Anyám pedig nagyszerű asszony volt, különleges képességekkel, bátran, nagy lelkierővel szállt szembe az élet viharaival, és sok megpróbáltatáson ment keresztül.  Tizenhat éves volt, amikor dögvész söpört végig az országon.  Apját elhívták, hogy feladja az  utolsó kenetet egy haldoklónak, anyám pedig ez idő alatt egyedül átment a rettegett betegség által sújtott szomszéd családhoz, hogy végső óráikban támogassa őket. Mind az öt családtag hamarosan  meghalt. Anyám megfürdette, felöltöztette, kifektette  és virággal borította őket, az ottani szokásoknak megfelelően. Amikor az apja visszaért, már mindent készen talált a keresztény szertartás szerinti temetéshez.  Anyám elsőrangú felfedező volt, és azt hiszem, nagy dolgokat vihetett volna végbe, ha nem húzódott volna vissza annyira a modern élettől, és annak sokrétű lehetőségeitől. Mindenfele eszközt és szerszámot talált fel, és készített el, a saját maga által font fonalakból csodálatos tervezésű dolgokat szőtt. Ő vetette el a magokat, ő nevelte a növényeket, és a rostokat is ő maga nyerte ki. Éjt nappá teve fáradhatatlanul dolgozott. Ruháink, bútoraink, minden az ő keze munkáját dicsérte otthon. Hatvan éves korában meg mindig olyan fürge volt a keze, hogy három csomót is tudott volna kötni egyetlen szempillára.

Késői eszmélésemnek volt egy másik, sokkal fontosabb oka is. Gyerekkoromban egy különös bajtól szenvedtem. Képek jelentek meg előttem, néha erős fényvillanások  kíséretében, amelyek nem csak hogy zavartak a valós tárgyak felismerésében, hanem még interferáltak, keveredtek is a gondolataimmal, és a cselekedeteimmel. Ezeket a dolgokat és ezeket a jelenéseket én valóban láttam, nem csak elképzeltem. Ha egy szót hallottam, a kép, amit ez a szó felidézett élénken megjelent előttem, sokszor nem is tudtam eldönteni, hogy amit látok, az megfogható-e vagy sem.  Ez nagyon kényelmetlen és ijesztő volt számomra. Sem a pszichológus sem az orvos hallgatok, akikkel beszeltem erről, nem tudtak magyarázatot adni erre a jelenségre. Egyedinek tűntek ezek a dolgok. Pedig lehet, hogy csak hajlamom volt erre, mivel a jelek szerint a testverem is hasonló a problémával küzdött. Elméletem szerint  a képek agyamnak a retinára vetített válaszreakciói voltak a komolyabb izgalmakra.  Bizonyos hogy nem hallucinációk voltak, amiket beteg és kétségbeesett elmék hoznak létre, mert más tekintetben ugyanakkor normális és nyugodt voltam.  Csak hogy bemutassam az emiatti szorongásomat,  tegyük fel, hogy egy temetésen vettem reszt,  vagy valami hasonló megterhelő dolgot éltem át. Ezután az éjszakai csendben elkerülhetetlenül a szemem elé tolakodott a látvány, és minden erőlködésem ellenére ott is maradt. Néha még akkor is stabil maradt a kép, amikor a kezemet átnyújtottam rajta. Ha helytálló a magyarázatom, akkor az emberben megfogant gondolatokat ki lehetne vetíteni egy vászonra, és meg lehetne mutatni. Egy ilyen találmány forradalmasítaná az emberi kapcsolatokat. Meggyőződésem, hogy ennek létrehozása csak idő kérdése. Megjegyzem én magam is sokat gondolkodtam ennek megoldásán.

Hogy megszabaduljak ezektől a kínzó jelenségektől, megpróbáltam elmémet más dolgokra összpontosítani. Így végül tízéves koromra sikerült megszabadulnom tőlük. Cserébe viszont folyamatosan új képeket kellett létrehoznom. Nem sokkal ezután rájöttem, hogy belefáradtam ezekbe a dolgokba.  Az `orsóm` lefutott, ahogy volt, mert túl keveset láttam a világból,  csak az otthonom és a közvetlen környezetem dolgait ismertem.  Ahogy ezeket a mentális műveleteket másodjára vagy harmadjára is elvégeztem, hogy a látomásokat elűzzem szemem elöl,  a javító megoldásom fokozatosan veszített erejéből. Az általam ismert szűk világ keretein belül ösztönösen újabb gyakorlatokba kezdtem, és új dolgokat kezdtem látni. Ezek eleinte homályosak és zavarosak voltak, de mihelyt rájuk összpontosítottam, rögtön eltűntek. Lassacskán aztán mégis sikerült rögzítenem őket. Megerősödtek, elkülönültek, míg végül felismertem a valódi dolgok határozottságát. Hamarosan rájöttem, hogy nekem az a legkellemesebb, ha a víziók létrehozását tovább folytatom, ha folyamatosan új benyomásokat hozok létre, így aztán utazni kezdtem – természetesen gondolatban. Minden éjjel, de néha meg nappal is, amikor egyedül voltam, elindultam új helyeket, városokat, országokat látni, ott élni, barátkozni, ismeretségeket kötni, és bármennyire is hihetetlen, ezek épp oly kedvesek voltak számomra, mint a valódiak. Ezek a manifesztációk cseppet sem voltak kevésbé intenzívek, mint a valóság. 

Tizenhét éves koromig folyamatosan ezzel foglalkoztam, akkor azonban a gondolkodásom a találmányok felé fordult. Örömmel töltött el a tudat, hogy barmit könnyeden magam elé tudok vetíteni képzeletben. Nem volt szükségem modellekre, tervrajzokra, kísérletezésekre. Pont úgy láttam őket az elmémben, mintha a valóságban ott lettek volna. Így fejlesztettem ki tudat alatt egy új módszert, a kitalált dolgok és elméletek materializálását, ami radikális ellentéte volt a kísérletezgetéseknek, és véleményem szerint sokkal eredményesebb és hatékonyabb is.  Abban a pillanatban, ahogy valaki elkészít egy szerkezetet, hogy egy  elnagyolt ötletet  átültessen a gyakorlatba,  elkerülhetetlenül elmerül  a szerkezet részleteiben és hibáiban, amint pedig a javításokkal, az építéssel előrehalad, ereje és figyelme csökken, és végül szem elöl téveszti a kezdeti nagy egészet. Eredményeket ugyan el lehet érni, de kizárólag csak a minőség rovására.

Az én módszerem más. Nem vetem bele magam azonnal egy munkába.  Ha van egy ötletem, azt előbb elkezdem gondolatba összerakni. Megváltoztatom, javítom, működtetem a készüléket az elmémben. Számomra teljesen lényegtelen, hogy egy turbinát gondolatban működtetek, vagy a műhelyemben valóságosan. Meg azt is észreveszem, ha nincs egyensúlyban. Semmi különbség nincs, az eredmény ugyanaz. Ezzel a módszerrel képes vagyok igen gyorsan fejleszteni és tökéletesíteni bármilyen elképzelést, anélkül, hogy bármihez is hozzáértem volna. Mikor oda jutok, hogy végül megtestesítsem a szerkezetet, már minden javítást elvégeztem, és semmifele hibát nem találok rajta. Agyam e végső termékét öntöm csak anyagba.  Szerkezetem változtatás nélkül pont úgy fog működni, ahogy elképzeltem, és a kísérlet pont azzal az eredménnyel fog zárulni, amivel én elképzeltem. Miért is lenne ez másként? A tervezés, akár mechanikusan, akár elektromosan jó eredménnyel zárul. Alig van olyan dolog, amit ne lehetne matematikailag előre leképezni, a hatásait kiszámítani, az eredményeit meghatározni a rendelkezésre álló elméleti és gyakorlati adatok alapján. Egy alapötlet gyakorlatba való átültetése, ahogyan ezt manapság csinálják, csak anyag és időpocsékolás.

Gyerekkori bajomból más előnyöm is származott. A folyamatos mentális erőfeszítés megerősítette a megfigyelő kepésségemet, illetve kepéssé tett egy nagy igazság felismerésére.  Említettem, hogy a képek megjelenését különös és általában nagyon kivételes körülmények között átélt látványok idéztek elő. és ez minden alkalommal arra kényszerített, hogy beazonosítsam az eredeti látványt.  Idővel ez automatikussá vált, és ez sokat segített az okok és okozatok összekapcsolásában. Egy idő után meglepődve tapasztaltam, hogy minden gondolatomat külső benyomások idézik elő. Ez nem csak itt, hanem minden egyéb tettemnél is hasonlóan működik. Az idők folyamán tökéletesen magától értetődő lett számomra, hogy én csupán egy automata vagyok, amelyik képes mozogni,  képes reagálni az érzékszervek ingereire, és képes ennek megfelelően gondolkodni és cselekedni. Mindennek aztán a gyakorlati eredménye a teleautomatika, a távirányított gépek művészete lett, amit már oly régen kitalálták, csak épp nem tökéletesen. A távirányítás rejtett lehetőségei végül is felszínre fognak kerülni. Évek óta tervezek egy ónvezérélt automatát. Hiszem, hogy létre lehet hozni olyan szerkezetet, ami úgy működik, mintha bizonyos fokú értelemmel rendelkezne, és ami forradalmasíthatja az ipart és a  kereskedelmet.

Korai eveim 3/1

Az ember fokozatos fejlődése alapvető módon függ a találmányoktól.  A kreatív elmének ezek a legfontosabb termékei.  A végső cél az  elme teljes uralma az anyagi világ felett, a természeti erők hasznosítása az emberi igények kielégítése céljából. Ez a feltalálók a nehéz feladata. A feltalálóké, akiket gyakran értenek félre és nem nagyon ismernek el. Ők mégis sok örömöt találnak abban, hogy kepésségeiket kamatoztathatják,  és hogy tagjai lehetnek annak a kivetélés emberi csoportnak, akik nélkül az fajunk már rég kipusztult volna a könyörtelen elemekkel vívott keserű küzdelemben. 

Én igencsak  élveztem ezt a helyzetet,  olyannyira, hogy életem éveken keresztül folyamatos elragadtatásból állt.  Úgy tartják, hogy az egyik legjobb dolgozó vagyok, és talán valóban az is vagyok, már amennyiben a gondolat egyenértékű a munkával, hiszen ébrenlétem szinte minden pillanatát a gondolkodásnak szentelem.  Viszont ha mereven értelmezzük a munkát, mint meghatározott teljesítmény elvégzését meghatározott idő alatt, akkor én a leglustább naplopó vagyok. Bármilyen, kényszer hatására létrejövő, erőkifejtés élet-energia ráfordítást igényel. Én azonban soha nem fizettem ilyen árat. Éppen ellenkezőleg, én a gondolataimból nyertem energiát. 

Ebben a cikksorozatban, amelyet az Electrical Experimenter szerkesztőinek segítségével mutatok be, és amelynek a címzettjei elsősorban a fiatal olvasók, megpróbálok összefüggő és valósághű leírást adni tevékenységeimről. Mindazonáltal, még ha nem is szívesen, de beszélnem kell a fiatal éveimről, és azokról a körülményekről, amelyek fontos szerepet játszottak karrierem megalapozásában. 

Az ember első törekvései az életben tisztán ösztönösek, élénk és fegyelmezetlen képzeletének játékai. Ahogy növekszünk, az okság tolakszik előre, és mi egyre szisztematikusabbak  és  tervezettebbek leszünk. Ám ezek a korai impulzusok, meg ha hatásuk nem is azonnal jelentkezik, a legnagyobb pillanataink, és ezek alakítják legjobban a sorsunkat. Igazából most úgy érzem, hogy amikor nem elfojtottam, hanem megértettem és működtettem őket, akkor jelentős érteket hagytam örökül a világra. De amíg el nem értem férfikort, nem vettem észre hogy feltaláló vagyok. 

Ennek számos oka volt. Először is volt egy testverem, aki rendkívüli mértékben tehetséges volt – birtokában voltak azok a ritka mentális jelenségek, melyeket a biológiai vizsgálatok nem kepések megmagyarázni. Korai halála vigasztalhatatlanná tette szüleimet. Volt egy lovunk, amihez egy kedves barátunk réven jutottunk. Csodálatos arab telivér volt, szinte mar emberi intelligenciával rendelkezett. Az egész család gondozta, dédelgette, mert egy alkalommal  figyelemre méltó körülmények között megmentette az apám élet. Apámat egy  téli esten sürgősen elhívtak, és mikor a farkasok uralta hegyen kelt át, a lova megijedt, ledobta őt, és elszaladt. Véresen és kimerülten tett haza, de miután a riasztó megszólalt benne,  azonnal ismét elrohant, visszatért a helyszínre, mielőtt még a keresők megtették volna  az odavezető hosszú utat. Apám, aki közben visszanyerte az eszméletét, és magához tért, észre sem vette, hogy több órán keresztül feküdt a hóban.  De ez a ló volt a felelős bátyám sérüléseiért is, amibe ő belehalt. Tanúja voltam a tragikus jelenetnek, és bar 56 év telt el azóta, az akkori benyomás semmit sem veszített erejéből. Az események feldolgozása meghaladta minden erőmet. 

Bármit is tettem, az szüleimet folyamatosan saját fájdalmas veszteségükre emlékeztette. Ezert aztán igen csekély önbizalommal nőttem fel,  de azért távol volt tőlem, hogy hülye gyereknek tartsanak,  már amennyire azt egy akkori emlékemből meg tudom  állapítani. Egy alkalommal az utcán, ahol a többi gyerekkel játszottam, megjelentek a városatyák.  A tiszteletre méltó urak közül a legidősebb – aki mellesleg igen gazdag volt -   megállt, hogy mindegyikünknek egy egy ezüst pénzt osszon. Amikor hozzám ért, megállt előttem, és rám parancsolt: Nézz a szemembe!  Álltam a tekintetet,  miközben kinyújtottam a kezem az áhított kincsért,  ő azonban, legnagyobb bánatomra, ezt mondta:  Hogyisne, te nem kapsz tőlem semmit, te túl okos vagy.  Aztán meséltek rólam egy mulatságos történetet.  Volt két ráncos arcú öreg nagynéném. Az egyiküknek  két akkora foga volt, mint az elefánt agyara, és nem mulasztotta el belem vágni, valahányszor puszit kaptam tőle.  Semmi sem remitett meg jobban, mint annak a lehetősége, hogy ez a két rokon, akik pont annyira voltak kedvesek, mint szépek, megöleljenek. Egy alkalommal anyám éppen a karjában tartott, amikor ezek megkérdeztek tőlem, hogy melyikük a szebb. Sokáig  tanulmányoztam az arcukat, majd elgondolkodva rámutattam az egyikre: Ő nem annyira csúnya, mint a másik.   

Vagy egy másik történet is. Születésemtől fogva egyházi pályára szántak, és ez nagyon nyomasztott. Én mérnők akartam lenni, de apám hajthatatlan volt.  Az ő apja a nagy Napóleon katonája  volt, tiszti rangban. Egy neves intézet matematika professzora volt, akárcsak a testvére. Katonai nevelést kaptak, ami csupán arra volt elég, hogy később apám a papi hivatást válassza, amely hivatásban az eminenciás  szintig ért el. Nagy tudású ember volt, valóságos filozófus, író és költő, és oly ékesszólóan prédikált, mint Abraham a Sancta Clara. Csodálatos memóriája volt, gyakran és hosszan idézett különféle művekből különféle nyelveken.  Gyakran jegyezte meg tréfásan, hogy ha a klasszikusok egyszer csak eltűnnének, ő gond nélkül rekonstruálni tudná őket. Csodálatra méltó stílusa volt. Rövid és velős történetei szellemesek és szatirikusak voltak. Humoros megjegyzései mind sajátságosak és jellemzőek. Csak a példa kedvéért megemlítenék egy-két dolgot. Volt egy kancsal ember, aki a ház körül segített másokkal együtt.  Mane volt a neve. Egy nap éppen fát vágott. Ahogy megemelte a fejszét, apám, aki éppen mellette állt, valamiért kényelmetlenül kezdte erezni magát, ezert rá szólt: Az ég szerelmére Mane, ne oda üss, ahova nézel, hanem oda, ahova szeretnél.

Egy más alkalommal apám  elvitte kocsikázni egy barátját, aki hagyta, hogy drága szőrme kabátját súrolja a kerék. Apám a következő szavakkal figyelmeztette őt: húzd vissza a kabátodat, mert tönkre teszed vele a gumit.

Apámnak meg volt az a rossz szokása hogy magában beszélt, sőt társalgásokat folytatott, olyannyira, hogy heves vitákba bonyolódott önmagával,  sőt még a hangját is megváltoztatta a vita szereplőinek megfelelően. Egy külső megfigyelőnek úgy tűnhetett, hogy a szobában többen is vannak.