Kezdeti törekvéseim 3/3

Ezt követően, ha jól emlékszem, a következő elfoglaltságom az volt, hogy nagyapám óráját szedtem szét, és raktam ősszé. A művelet első részében mindig sikeres voltam, csak a második résznél akadtak gondjaim.  Így történt aztán, hogy kísérletezgetésemnek a nagyapám hirtelen, és igen nem kívánatos módon vetett véget. Bele is telt jó harminc évbe, míg ismét órához mertem nyúlni.  Nem sokra rá egy játékpuska készítésébe bonyolódtam, ami egy kibelezett bodzaágból, egy dugóból és két darab kenderkóc tömítésből állt. A fegyver elsütése úgy történt, hogy a dugót a gyomromhoz nyomtam, a szárát pedig két kézzel gyorsan hátrahúztam. A levegő a két tömítés között összenyomódott, és felmelegedett, majd az egyik tömítés nagy durranással kirepült. Az igazi művészet ebben a megfelelően elvékonyodó, kúpos ág-forma kiválasztása volt a bodza ágak közül. Nagyon jól elvoltam ezzel a bodzapuskával, sajnos azonban eme tevékenységem összeütközésbe került házunk ablakaival, s ennek igen fájdalmas elbátortalanodás lett a következménye. Ha emlékeim nem csalnak, akkor rögtön ezután kard-faragásba kezdtem, amihez minden hozzáférhető bútordarabot felhasználtam.  Akkoriban nagy hatással volt rám a szerb költészet, és csodálattal töltöttek el a hősök tettei. Órákon át kaszaboltam az ellenséget kukoricaszárak formájában, amivel teljesen tönkretettem a termést. Anyám jó pár fenekeléssel vonta meg az egyenleget. Ráadásul annak nem a hivatalos, hanem az eredeti formájában.

Az általános iskolát szülőfalumban Smiljanban végeztem el. Ezután elköltöztünk a közeli Gospicba. A költözés nagy fájdalmat okozott.  Összetörte a szívemet, hogy el kell válnom a galamboktól, a csirkéktől, a birkáktól, a csodálatos libáinktól, akik reggel felszálltak a felhők közé, és napnyugtakor tértek vissza a területükről, meghozza olyan tökéletes csatarendben, hogy egy század aviátor is megirigyelhette volna őket.  Rab voltam az új házban. Csak bámultam ki az ablak redőnyén keresztül az idegen emberekre.  Olyan szégyenlősség uralkodott el rajtam, hogy inkább egy ordító oroszlánnal néztem volna szembe, semmint hogy találkozzam az utcán járkáló fiúkkal. A legnagyobb megpróbáltatás a vasárnap volt, amikor szépen fel kellett öltöznöm, és el kellett mennem templomi szolgálatra. Ott tanúja voltam egyszer egy balesetnek, amitől még évtizedek múlva is megfagy a vérem. Ez már a második kalandom volt a templomokkal. Nem sokkal előbb bent rekedtem egyben, egy megközelíthetetlen  hegy tetején, amit évente csak egy alkalommal látogattak. Borzalmas élmény volt, de ez a másik még annál is rosszabb volt. Lakott egy gazdag hölgy a városban, aki bár rendes, ám igen rátarti asszony volt. Mindig pompásan kifestve, kicsípve járt a templomba, hatalmas uszály kíséretében. Egyik vasárnap a haragozás végeztével éppen futottam le a harangtoronyból, amikor ez a dáma pont ott suhant el, és én ráugrottam az uszályára. Az uszály olyan ropogó hanggal szakadt le, mintha egy csapat muskétás lőtt volna sortüzet. Apám annyira dühös lett, hogy pofon vágott. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy testi fenyítést alkalmazott velem szemben, de ezt máig érzem. Leírhatatlan volt az ezt követő megdöbbenés és zavar. Jó időre ki lettem közösítve, mígnem történt valami, ami után a közösség újra a  keblére ölelt.

Egy vállalkozó szellemű fiatal kereskedő tűzoltóságot szervezett a városban. Új tűzoltókocsit vettek, egyenruhát adtak, és férfiakat képeztek ki a szolgálatra és a parádéra. A kocsi gyakorlatilag egy pumpa volt, amit 16 embernek kellett kezelnie. Gyönyörű piros-feketére volt festve. Egyik délután aztán hivatalos próbát tartottak, és a levitték kocsit a folyóhoz. Az egész város kinn volt, hogy tanúja lehessen a hatalmas látványosságnak. Mikor már minden beszéd és ceremónia lezajlott, kiadták a parancsot a pumpálásra. A szórófejből azonban egy csepp víz nem jött. A professzorok és a szakértők hiába igyekeztek megtalálni a baj okát.  Teljes volt a kudarc, mire odaértem. Ismeretem a szerkezetről a nullával volt egyenlő, és a levegő nyomásáról szinte semmit nem tudtam, de ösztönösen megéreztem a szívócsövet a vízben, és azt, hogy ez a szívócső összelapult. Belegázoltam a vízbe, kiigazítottam a szívócsövet, és a víz azonnal áramolni kezdett a csőben. Nagyobb volt a hatása, mint Archimédesznek  amikor meztelenül futkározott Siracuza utcáin, heurékát kiabálva.  Az emberek a vállukon vittek kőrbe. Én voltam a nap hőse.

Miután letelepedtünk a városban, megkezdtem négyéves tanulmányomat az úgynevezett normál iskolában, előkészítendő későbbi kollégiumi vagyis reál gimnáziumi éveimet. Ebben az időszakban folytatódtak a gyerekes dolgaim, hőstetteim, és ezzel együtt a problémáim is. Többek között kivívtam az országban egyedülálló varjúfogó-bajnoki címet.  A módszerem rendkívül egyszerű volt. Kimentem az erdőbe, elbújtam egy bokorban és utánozni kezdtem a varjak hívó károgását.  Szokás szerint néhány válasz érkezett is rá, majd röviddel ezután egy varjú szállt le mellettem a bozótban. Ezután mar csak az volt hatra,  hogy egy karton darabot dobjak felé, hogy elvonjam a figyelmét, majd gyorsan ráugrottam, és megfogtam, mielőtt meg belegabalyodhatott volna az aljnövényzetbe. Ezzel a módszerrel annyi varjút fogtam, amennyit csak akartam. Egyszer azonban történt valami, ami megtanított rá, hogy tiszteljem ezeket a madarakat. Éppen hazafelé indultam a barátommal egy sikeres varjúfogás után.  Egy szép varjúpárt fogtam. Amikor kiléptünk az erdőből varjak ezrei gyülekeztek, hatalmas lármával. Egy pillanat alatt támadásba lendültek, és beborítottak minket.  Egy darabig játszottak velünk, míg aztán hirtelen, hátulról, egy a tarkómat ért nagy ütés le nem döntött földre. Ekkor aztán ádázul rám támadtak. Kényszerítettek rá, hogy engedjem el azt a két madarat. Alig vártam, hogy csatlakozhassam a barátomhoz, aki egy barlangban talált menedéket.

Az iskolában, a tanteremben volt néhány mechanikai modell, amelyek felkeltettek az érdeklődésemet, és amik a figyelmemet a víz-turbinákra terelték. Sokat közülük én is megépítettem, és igen nagy örömmel játszottam velük.  Hogy mennyire rendkívüli volt az életem, azt jól mutatja következő történet.  A nagybátyám nem találta hasznosnak ezt a fajta időtöltésemet, és sokszor megdorgált.  Akkoriban olvastam egy leírást a Niagara vizeséről, ami teljesen magával ragadott, és képzeletemben már láttam is egy nagy kereket, amit a Niagara vize hajt. Azt feleltem a nagybátyámnak, hogy egyszer majd elmegyek Amerikába, és megcsinálom ezt a kereket. Harminc evvel később láttam megvalósulni az álmomat a Niagaránál, és nem győztem csodálni az elme kifürkészhetetlen titkait.  Készítettem aztán még néhány mestermunkát, meg néhány selejtet is, de mind közül a legjobb a hajítógépem volt. A nyilaim, amiket kilőttem belőlük, eltűntek a szemem elöl, mégis jó találattal fúródtak be egy 2,5 centis fenyőfa deszkába. Az íj folyamatos feszítése miatt erős lett a bőr a hasamon, hasonlatos  egy krokodiléhoz, gyakran gondolkodom rajta, hogy vajon ennek a gyakorlatnak köszönhetem-e, hogy szinte a követ is meg tudom emészteni.  Nem is tudtam titokban tartani a tudományomat a nyíllal, amivel akar cirkuszban is felléphettem volna.  És most elárulom az egyik bravúromat ezzel az antik harci gépezettel, amivel az olvasó hiszékenységét a végsőkig fogom feszíteni.  Állandóan edzettem, amikor nagybátyámmal a folyóparton sétáltunk.  A nap lemenőben volt, a vízben pisztrángok játszadoztak, és időről időre egyikük felugrott a levegőbe. Csillogó teste élesen kivehető volt a szemközti sziklák hátterében. Természetesen bármelyik fiú képes lenne eltalálni egy halat ilyen kedvező körülmények között, de én továbbmentem, és elmondtam a nagybátyámnak, pillanatról pillanatra, hogy mit fogok tenni.  Úgy akartam elhajítani egy követ, hogy az eltalálja a halat, szorítsa oda a testét a sziklához, és vágja ketté. Több időbe telt elmondani, mint megtenni. Nagybátyám megrökönyödve nézett rám, majd ezt mondta: `Vade Retro Satanas` (Távozz tőlem Sátán) és egy pár napig nem is szólt hozzám. Bármilyen bravúrt is értem el addig, az mind háttérbe szorult emögött, és úgy éreztem, most mar nyugodtan pihenhetek a babérjaimon vagy ezer évig.