Korai eveim 3/2

Bár a találmányokra való hajlamomat anyám családjából örököltem, az apám által rám rótt feladatok is jótékony hatással voltak. Ezek a  feladatok különféle gyakorlatokat foglaltak magukban, mint például kitalálni egymás gondolatait,  felfedezni különféle kifejezési-formák hibáit, hosszú mondatokat elismételni, vagy fejben számolni.  Ezeknek a napi gyakorlatoknak a célja a memóriám és a felfogó képességem erősítése, de különösen a kritikai érzékem fejlesztése volt. Kétségkívül valóban igen hatékonyak voltak.

Anyám családja az egyik legrégebbi volt az országban. Rengeteg feltaláló volt köztük. Apjától, nagyapjától számtalan háztartási, mezőgazdasági és egyéb találmány származik. Anyám pedig nagyszerű asszony volt, különleges képességekkel, bátran, nagy lelkierővel szállt szembe az élet viharaival, és sok megpróbáltatáson ment keresztül.  Tizenhat éves volt, amikor dögvész söpört végig az országon.  Apját elhívták, hogy feladja az  utolsó kenetet egy haldoklónak, anyám pedig ez idő alatt egyedül átment a rettegett betegség által sújtott szomszéd családhoz, hogy végső óráikban támogassa őket. Mind az öt családtag hamarosan  meghalt. Anyám megfürdette, felöltöztette, kifektette  és virággal borította őket, az ottani szokásoknak megfelelően. Amikor az apja visszaért, már mindent készen talált a keresztény szertartás szerinti temetéshez.  Anyám elsőrangú felfedező volt, és azt hiszem, nagy dolgokat vihetett volna végbe, ha nem húzódott volna vissza annyira a modern élettől, és annak sokrétű lehetőségeitől. Mindenfele eszközt és szerszámot talált fel, és készített el, a saját maga által font fonalakból csodálatos tervezésű dolgokat szőtt. Ő vetette el a magokat, ő nevelte a növényeket, és a rostokat is ő maga nyerte ki. Éjt nappá teve fáradhatatlanul dolgozott. Ruháink, bútoraink, minden az ő keze munkáját dicsérte otthon. Hatvan éves korában meg mindig olyan fürge volt a keze, hogy három csomót is tudott volna kötni egyetlen szempillára.

Késői eszmélésemnek volt egy másik, sokkal fontosabb oka is. Gyerekkoromban egy különös bajtól szenvedtem. Képek jelentek meg előttem, néha erős fényvillanások  kíséretében, amelyek nem csak hogy zavartak a valós tárgyak felismerésében, hanem még interferáltak, keveredtek is a gondolataimmal, és a cselekedeteimmel. Ezeket a dolgokat és ezeket a jelenéseket én valóban láttam, nem csak elképzeltem. Ha egy szót hallottam, a kép, amit ez a szó felidézett élénken megjelent előttem, sokszor nem is tudtam eldönteni, hogy amit látok, az megfogható-e vagy sem.  Ez nagyon kényelmetlen és ijesztő volt számomra. Sem a pszichológus sem az orvos hallgatok, akikkel beszeltem erről, nem tudtak magyarázatot adni erre a jelenségre. Egyedinek tűntek ezek a dolgok. Pedig lehet, hogy csak hajlamom volt erre, mivel a jelek szerint a testverem is hasonló a problémával küzdött. Elméletem szerint  a képek agyamnak a retinára vetített válaszreakciói voltak a komolyabb izgalmakra.  Bizonyos hogy nem hallucinációk voltak, amiket beteg és kétségbeesett elmék hoznak létre, mert más tekintetben ugyanakkor normális és nyugodt voltam.  Csak hogy bemutassam az emiatti szorongásomat,  tegyük fel, hogy egy temetésen vettem reszt,  vagy valami hasonló megterhelő dolgot éltem át. Ezután az éjszakai csendben elkerülhetetlenül a szemem elé tolakodott a látvány, és minden erőlködésem ellenére ott is maradt. Néha még akkor is stabil maradt a kép, amikor a kezemet átnyújtottam rajta. Ha helytálló a magyarázatom, akkor az emberben megfogant gondolatokat ki lehetne vetíteni egy vászonra, és meg lehetne mutatni. Egy ilyen találmány forradalmasítaná az emberi kapcsolatokat. Meggyőződésem, hogy ennek létrehozása csak idő kérdése. Megjegyzem én magam is sokat gondolkodtam ennek megoldásán.

Hogy megszabaduljak ezektől a kínzó jelenségektől, megpróbáltam elmémet más dolgokra összpontosítani. Így végül tízéves koromra sikerült megszabadulnom tőlük. Cserébe viszont folyamatosan új képeket kellett létrehoznom. Nem sokkal ezután rájöttem, hogy belefáradtam ezekbe a dolgokba.  Az `orsóm` lefutott, ahogy volt, mert túl keveset láttam a világból,  csak az otthonom és a közvetlen környezetem dolgait ismertem.  Ahogy ezeket a mentális műveleteket másodjára vagy harmadjára is elvégeztem, hogy a látomásokat elűzzem szemem elöl,  a javító megoldásom fokozatosan veszített erejéből. Az általam ismert szűk világ keretein belül ösztönösen újabb gyakorlatokba kezdtem, és új dolgokat kezdtem látni. Ezek eleinte homályosak és zavarosak voltak, de mihelyt rájuk összpontosítottam, rögtön eltűntek. Lassacskán aztán mégis sikerült rögzítenem őket. Megerősödtek, elkülönültek, míg végül felismertem a valódi dolgok határozottságát. Hamarosan rájöttem, hogy nekem az a legkellemesebb, ha a víziók létrehozását tovább folytatom, ha folyamatosan új benyomásokat hozok létre, így aztán utazni kezdtem – természetesen gondolatban. Minden éjjel, de néha meg nappal is, amikor egyedül voltam, elindultam új helyeket, városokat, országokat látni, ott élni, barátkozni, ismeretségeket kötni, és bármennyire is hihetetlen, ezek épp oly kedvesek voltak számomra, mint a valódiak. Ezek a manifesztációk cseppet sem voltak kevésbé intenzívek, mint a valóság. 

Tizenhét éves koromig folyamatosan ezzel foglalkoztam, akkor azonban a gondolkodásom a találmányok felé fordult. Örömmel töltött el a tudat, hogy barmit könnyeden magam elé tudok vetíteni képzeletben. Nem volt szükségem modellekre, tervrajzokra, kísérletezésekre. Pont úgy láttam őket az elmémben, mintha a valóságban ott lettek volna. Így fejlesztettem ki tudat alatt egy új módszert, a kitalált dolgok és elméletek materializálását, ami radikális ellentéte volt a kísérletezgetéseknek, és véleményem szerint sokkal eredményesebb és hatékonyabb is.  Abban a pillanatban, ahogy valaki elkészít egy szerkezetet, hogy egy  elnagyolt ötletet  átültessen a gyakorlatba,  elkerülhetetlenül elmerül  a szerkezet részleteiben és hibáiban, amint pedig a javításokkal, az építéssel előrehalad, ereje és figyelme csökken, és végül szem elöl téveszti a kezdeti nagy egészet. Eredményeket ugyan el lehet érni, de kizárólag csak a minőség rovására.

Az én módszerem más. Nem vetem bele magam azonnal egy munkába.  Ha van egy ötletem, azt előbb elkezdem gondolatba összerakni. Megváltoztatom, javítom, működtetem a készüléket az elmémben. Számomra teljesen lényegtelen, hogy egy turbinát gondolatban működtetek, vagy a műhelyemben valóságosan. Meg azt is észreveszem, ha nincs egyensúlyban. Semmi különbség nincs, az eredmény ugyanaz. Ezzel a módszerrel képes vagyok igen gyorsan fejleszteni és tökéletesíteni bármilyen elképzelést, anélkül, hogy bármihez is hozzáértem volna. Mikor oda jutok, hogy végül megtestesítsem a szerkezetet, már minden javítást elvégeztem, és semmifele hibát nem találok rajta. Agyam e végső termékét öntöm csak anyagba.  Szerkezetem változtatás nélkül pont úgy fog működni, ahogy elképzeltem, és a kísérlet pont azzal az eredménnyel fog zárulni, amivel én elképzeltem. Miért is lenne ez másként? A tervezés, akár mechanikusan, akár elektromosan jó eredménnyel zárul. Alig van olyan dolog, amit ne lehetne matematikailag előre leképezni, a hatásait kiszámítani, az eredményeit meghatározni a rendelkezésre álló elméleti és gyakorlati adatok alapján. Egy alapötlet gyakorlatba való átültetése, ahogyan ezt manapság csinálják, csak anyag és időpocsékolás.

Gyerekkori bajomból más előnyöm is származott. A folyamatos mentális erőfeszítés megerősítette a megfigyelő kepésségemet, illetve kepéssé tett egy nagy igazság felismerésére.  Említettem, hogy a képek megjelenését különös és általában nagyon kivételes körülmények között átélt látványok idéztek elő. és ez minden alkalommal arra kényszerített, hogy beazonosítsam az eredeti látványt.  Idővel ez automatikussá vált, és ez sokat segített az okok és okozatok összekapcsolásában. Egy idő után meglepődve tapasztaltam, hogy minden gondolatomat külső benyomások idézik elő. Ez nem csak itt, hanem minden egyéb tettemnél is hasonlóan működik. Az idők folyamán tökéletesen magától értetődő lett számomra, hogy én csupán egy automata vagyok, amelyik képes mozogni,  képes reagálni az érzékszervek ingereire, és képes ennek megfelelően gondolkodni és cselekedni. Mindennek aztán a gyakorlati eredménye a teleautomatika, a távirányított gépek művészete lett, amit már oly régen kitalálták, csak épp nem tökéletesen. A távirányítás rejtett lehetőségei végül is felszínre fognak kerülni. Évek óta tervezek egy ónvezérélt automatát. Hiszem, hogy létre lehet hozni olyan szerkezetet, ami úgy működik, mintha bizonyos fokú értelemmel rendelkezne, és ami forradalmasíthatja az ipart és a  kereskedelmet.