Kezdeti törekvéseim 3/2

Az, hogy most jól vagyok, az egyszerűen csak óvatos és mértéktartó életmódomnak köszönhető. Fiatalkoromban háromszor voltam komolyan beteg. Olyan reménytelen állapotba kerültem, hogy az orvosok lemondtak rólam. Könnyelműségemből és figyelmetlenségemből adódóan mindenféle más bajokba, veszélyekbe keveredtem, amikből csodával határos módon szabadítottam ki magam. Legalább tizenkét alkalommal majdnem megfulladtam, majdnem megfőttem, és épp hogy megúsztam azt, hogy halálra égjek. Elástak, elvesztem, megfagytam. Épp csak hogy meg tudtam menekülni vad kutyák, disznók és egyéb vad állatok támadásai elől.  Szörnyű betegségeken estem át, szerencsétlen baleseteim voltak, csoda hogy ma egyáltalán egészséges és eleven vagyok. De most, hogy visszagondolok ezekre az eseményekre, meggyőződésem, hogy semmi sem történt véletlenül. A feltalálók tevékenysége életmentés. Akár a természet erőit fogják munkába, akár új eszközöket találnak fel, akár az életünket teszik könnyebbé:  létezésünk biztonságát növelik. Jobban értenek hozza, hogy miként védjék meg magukat veszélyes helyzetekben, mert figyelmesek és leleményesek. Ha nem találnék más bizonyítékot arra, hogy még ha bizonyos keretek között is, de voltak bennem ilyen képességek, személyes tapasztalataim bizonyítják ezt. Olvasóim maguk is meg tudjak ezt ítélni, ha elmondok egy-két esetet. Körülbelül 14 éves lehettem, amikor egy alkalommal meg akartam tréfálni a velem együtt fürdőző társaimat. Az volt a tervem, hogy lebukom egy hosszú lebegő szerkezet alá, és csak a másik végén bukkanok fel. Az úszás és a búvárkodás épp olyan természetes volt az én számomra, akár csak egy kacsa számára, bíztam benne, hogy sikerül ezt a bravúrt bemutatnom. A tervnek megfelelően belevetettem magam a vízbe. Amikor kikerültem a látómezöböl, megfordultam, és gyorsan elindultam  az ellenkező irányba. A szerkezet alatt, bízva benne, hogy biztonságban vagyok, felemelkedtem. Meglepetésemre azonban egy gerendába ütköztem. Persze azonnal lebuktam, és gyors tempóval igyekeztem előre, amíg bírtam szusszal. Amikor másodjára is megpróbáltam kibukni a vízből, a fejem megint egy gerendába ütközött.  Kétségbe estem. Minden erőmet összeszedve megint megpróbáltam feljutni, de az eredmény ugyanaz volt. A levegő hiánya elviselhetetlenné vált, az agyam pörgött, és éreztem, hogy süllyedek. Abban a pillanatban, amikor a helyzetem teljesen reménytelenné vált, előjöttek azok a bizonyos fényvillanások, és szemem előtt megjelent a szerkezet.  Felismertem, vagy felismerni véltem, hogy a gerendákon nyugvó szerkezet deszkai és a víz felszíne között van egy kis légrés. Szinte mar tudattalanul felemelkedtem, és számat a deszkához tapasztottam. Sikerült egy kis levegőhöz jutnom, sajnos egy kevés vízzel egyetemben, úgyhogy majdnem megfulladtam.  Ezt az eljárást meg néhányszor megismételtem, mintha álmodtam volna, míg hevesen dobogó szívem lassan lecsillapodott, és kicsit megnyugodtam. Próbáltam még néhányszor felkerülni a víz felszínére, sikertelenül. Teljesen irányt vesztettem. Végül aztán valahogy sikerült kikerülnöm a csapdából. A társaim már lemondtak rólam, és a testem után kutattak.

A fürdőszezon tönkrement a vakmerőségem miatt. A leckét azonban hamar elfelejtettem. Két év sem telt bele, és megint bajba kerültem.  A város mellet, ahol akkoriban tanultam, volt egy malom, mellette egy patak és azon egy gát.  A gát 2-3 hüvelykkel emelte meg a víz szintjét, így nem volt túl veszelyes úszni benne. Én ezt gyakran meg is tettem. Egy nap lementem a folyóhoz, úgy, mint máskor, hogy ússzak egyet. Már közel voltam a gát falához, amikor észrevettem, hogy a víz emelkedni kezd, és magával fog ragadni. Próbáltam partra vergődni, de már késő volt. Szerencsére valahogy sikerült belekapaszkodnom a falba mind a két kezemmel, így tudtam megmenteni magam. A mellkasomra nehezedő nyomás nagy volt, alig tudtam a fejemet a felett tartani. Egy lelket sem láttam, a hangomat pedig elnyomta a víz zúgása. Lassan, fokozatosan elfáradtam, és képtelen voltam ellenállni a víz erejének. Már majdnem elengedtem magam, hogy darabokra szakadjak lent a sziklákon, amikor fényvillanást láttam, ami a hidraulika alapszabályának ismerős diagramját ábrázolta, amely szerint a mozgó folyadék nyomása  arányos a nyomásnak kitett felület nagyságával. Automatikusan balra fordultam.  Mintegy varázsütésre megszűnt a nyomás, és úgy éreztem, hogy ebben a pozícióban viszonylag könnyen ellen tudok állni az áramlás  nyomásának. Ám a veszély meg nem múlt el. Tudtam, hogy a víz előbb-utóbb elsodor. Meg ha észre is vett volna bárki, senki nem volt elérhető közelségben, aki segíthetett volna. Jelenleg kétkezes vagyok, de akkor még balkezes voltam, emiatt jobb kezemben nem volt elég erő, amivel kapaszkodni tudtam volna. Ezert aztán nem mertem a másik oldalamra fordulni, hogy kicsit pihentessem magam, így nem maradt más, mint lassan eltolni a magam a gát mentén. Távolabb kellett kerülnöm a malomtól, mivel az áramlás egyre gyorsabbá és egyre mélyebbé vált. Hosszú és fájdalmas megpróbáltatás volt. Közel voltam hozzá, hogy nem bírom ki, annál is inkább, mert a gát falazata bemélyedt.  Utolsó erőmmel végül sikerült kimászni a partra, és ott azonnal elájultam. Úgy találtak meg. A bal oldalamról szinte teljesen leszakadt a bőr, és jó pár hétbe telt, míg a lazám csillapodott, és végül meggyógyultam. Ez csak két eset volt a többi hasonlóból, de talán elegendőek annak bizonyítására, hogy ha nem létezne a feltalálói ösztön, nem lenne, aki most ezeket elmesélje.

Kíváncsi emberek gyakran kérdezik tőlem, hogy mikor és hogyan kezdtem el a feltalálást. Ezt csak emlékezetből tudom megválaszolni, melynek fényében elmondhatom, hogy az első találmányom, amire visszaemlékszem, igen nagyra törő volt. Ez egy szerkezetet volt, és egy módszert is egyben.  Az előbbit elvárták tőlem, az utóbbi magától jött. Mindez a következőképpen történt. Az egyik pajtasomnak birtokába jutott egy horog és egy horgászfelszerelés, amely teljesen lázba hozta a falut. Így aztán másnap reggel mindenki elindult békát fogni. Engem otthon hagytak egyedül, magányosan, mert előzőleg összevesztem ezzel a fiúval.  Azelőtt sosem láttam még horgot. Úgy gondoltam, hogy az valami csodálatos dolog lehet, mindenféle különös tulajdonságokkal felruházva, és teljesen kétségbe estem, hogy nem mehetek velük. A szükség által sürgetve találtam egy darab huzalt lágyvasból. A végét két kő között hegyesre kalapáltam, formára hajlítottam, és egy erős zsineghez kötöttem. Ezután vágtam magamnak egy botot, összegyűjtöttem egy kis csalinak valót, és lementem a patakhoz, ahol rengeteg béka volt. Igen ám, de egyet sem tudtam fogni. Ekkor az az ötletem támadt, hogy az üres horgot lengetni fogom az egyik béka előtt, melyik egy fadarabon ült. A béka először csak lapított, majd a szemei lassan kidülledtek, majdhogynem vérben forogtak. Kétszer akkorára fújódott fel, mint amekkora volt, és egy hirtelen ugrással bekapta a horgot.

Azonnal kihúztam. Megpróbálkoztam ezzel újból és újból, és a módszerem hibátlannak bizonyult.  Amikor társaim, akik az úri szerelékük ellenére semmit sem fogtak, odajöttek, sárgák voltak az irigységtől. Sokáig megtartottam magamnak a titkot, és élveztem az egyeduralmat, de aztán a karácsonyi hangulat erősebb volt nálam.  Utaha mar minden fiú úgy horgászott ahogy én. Így aztán a következő nyár katasztrofális volt a békák számára.  

Következő kísérletem során, úgy tűnik, hogy már első, ösztönös impulzusom hatására cselekedtem, ami később is domináns volt számomra: az ember szolgálatába akartam állítani a természet érőit. Mindezt pedig egy cserebogár közreműködésével. Májusi bogár, vagy júniusi, ahogy Amerikában nevezik.  A cserebogarak komoly kartevőnek számítottak abban az országban. Rátelepedtek a fákra és a fák ágai letörtek a súlyuk alatt. A bokrok szinte feketéllettek tőlük.

Négy cserebogarat erősítettem egy keresztidom végeire, ami egy orsó körül forgott, így a bogarak mozgását továbbítani tudtam  egy tárcsához, amiből aztán jelentős `energiához` jutottam. Ezek a teremtmények nagyon hatékonynak bizonyultak. Ha egyszer elindultak, a világért meg nem álltak volna, és csak forogtak, forogtak órákon át. Mennél  melegebb volt, annál keményebben dolgoztak.  Minden rendben is volt, amíg oda nem jött egy fiú, egy nyugalmazott osztrák katonatiszt fia. Ez a csibész elevenen megette a cserebogaraimat, méghozzá akkora élvezettel, mintha a legfinomabb  kék pontos osztrigát ette volna.  Ez az undorító látvány meghatározta további lelkesedésemet ezen az ígéretes területen. Soha többe nem voltam képes hozzáérni nem csak cserebogárhoz, de ami azt illeti más egyéb bogárhoz sem.