Korai eveim 3/1

Az ember fokozatos fejlődése alapvető módon függ a találmányoktól.  A kreatív elmének ezek a legfontosabb termékei.  A végső cél az  elme teljes uralma az anyagi világ felett, a természeti erők hasznosítása az emberi igények kielégítése céljából. Ez a feltalálók a nehéz feladata. A feltalálóké, akiket gyakran értenek félre és nem nagyon ismernek el. Ők mégis sok örömöt találnak abban, hogy kepésségeiket kamatoztathatják,  és hogy tagjai lehetnek annak a kivetélés emberi csoportnak, akik nélkül az fajunk már rég kipusztult volna a könyörtelen elemekkel vívott keserű küzdelemben. 

Én igencsak  élveztem ezt a helyzetet,  olyannyira, hogy életem éveken keresztül folyamatos elragadtatásból állt.  Úgy tartják, hogy az egyik legjobb dolgozó vagyok, és talán valóban az is vagyok, már amennyiben a gondolat egyenértékű a munkával, hiszen ébrenlétem szinte minden pillanatát a gondolkodásnak szentelem.  Viszont ha mereven értelmezzük a munkát, mint meghatározott teljesítmény elvégzését meghatározott idő alatt, akkor én a leglustább naplopó vagyok. Bármilyen, kényszer hatására létrejövő, erőkifejtés élet-energia ráfordítást igényel. Én azonban soha nem fizettem ilyen árat. Éppen ellenkezőleg, én a gondolataimból nyertem energiát. 

Ebben a cikksorozatban, amelyet az Electrical Experimenter szerkesztőinek segítségével mutatok be, és amelynek a címzettjei elsősorban a fiatal olvasók, megpróbálok összefüggő és valósághű leírást adni tevékenységeimről. Mindazonáltal, még ha nem is szívesen, de beszélnem kell a fiatal éveimről, és azokról a körülményekről, amelyek fontos szerepet játszottak karrierem megalapozásában. 

Az ember első törekvései az életben tisztán ösztönösek, élénk és fegyelmezetlen képzeletének játékai. Ahogy növekszünk, az okság tolakszik előre, és mi egyre szisztematikusabbak  és  tervezettebbek leszünk. Ám ezek a korai impulzusok, meg ha hatásuk nem is azonnal jelentkezik, a legnagyobb pillanataink, és ezek alakítják legjobban a sorsunkat. Igazából most úgy érzem, hogy amikor nem elfojtottam, hanem megértettem és működtettem őket, akkor jelentős érteket hagytam örökül a világra. De amíg el nem értem férfikort, nem vettem észre hogy feltaláló vagyok. 

Ennek számos oka volt. Először is volt egy testverem, aki rendkívüli mértékben tehetséges volt – birtokában voltak azok a ritka mentális jelenségek, melyeket a biológiai vizsgálatok nem kepések megmagyarázni. Korai halála vigasztalhatatlanná tette szüleimet. Volt egy lovunk, amihez egy kedves barátunk réven jutottunk. Csodálatos arab telivér volt, szinte mar emberi intelligenciával rendelkezett. Az egész család gondozta, dédelgette, mert egy alkalommal  figyelemre méltó körülmények között megmentette az apám élet. Apámat egy  téli esten sürgősen elhívtak, és mikor a farkasok uralta hegyen kelt át, a lova megijedt, ledobta őt, és elszaladt. Véresen és kimerülten tett haza, de miután a riasztó megszólalt benne,  azonnal ismét elrohant, visszatért a helyszínre, mielőtt még a keresők megtették volna  az odavezető hosszú utat. Apám, aki közben visszanyerte az eszméletét, és magához tért, észre sem vette, hogy több órán keresztül feküdt a hóban.  De ez a ló volt a felelős bátyám sérüléseiért is, amibe ő belehalt. Tanúja voltam a tragikus jelenetnek, és bar 56 év telt el azóta, az akkori benyomás semmit sem veszített erejéből. Az események feldolgozása meghaladta minden erőmet. 

Bármit is tettem, az szüleimet folyamatosan saját fájdalmas veszteségükre emlékeztette. Ezert aztán igen csekély önbizalommal nőttem fel,  de azért távol volt tőlem, hogy hülye gyereknek tartsanak,  már amennyire azt egy akkori emlékemből meg tudom  állapítani. Egy alkalommal az utcán, ahol a többi gyerekkel játszottam, megjelentek a városatyák.  A tiszteletre méltó urak közül a legidősebb – aki mellesleg igen gazdag volt -   megállt, hogy mindegyikünknek egy egy ezüst pénzt osszon. Amikor hozzám ért, megállt előttem, és rám parancsolt: Nézz a szemembe!  Álltam a tekintetet,  miközben kinyújtottam a kezem az áhított kincsért,  ő azonban, legnagyobb bánatomra, ezt mondta:  Hogyisne, te nem kapsz tőlem semmit, te túl okos vagy.  Aztán meséltek rólam egy mulatságos történetet.  Volt két ráncos arcú öreg nagynéném. Az egyiküknek  két akkora foga volt, mint az elefánt agyara, és nem mulasztotta el belem vágni, valahányszor puszit kaptam tőle.  Semmi sem remitett meg jobban, mint annak a lehetősége, hogy ez a két rokon, akik pont annyira voltak kedvesek, mint szépek, megöleljenek. Egy alkalommal anyám éppen a karjában tartott, amikor ezek megkérdeztek tőlem, hogy melyikük a szebb. Sokáig  tanulmányoztam az arcukat, majd elgondolkodva rámutattam az egyikre: Ő nem annyira csúnya, mint a másik.   

Vagy egy másik történet is. Születésemtől fogva egyházi pályára szántak, és ez nagyon nyomasztott. Én mérnők akartam lenni, de apám hajthatatlan volt.  Az ő apja a nagy Napóleon katonája  volt, tiszti rangban. Egy neves intézet matematika professzora volt, akárcsak a testvére. Katonai nevelést kaptak, ami csupán arra volt elég, hogy később apám a papi hivatást válassza, amely hivatásban az eminenciás  szintig ért el. Nagy tudású ember volt, valóságos filozófus, író és költő, és oly ékesszólóan prédikált, mint Abraham a Sancta Clara. Csodálatos memóriája volt, gyakran és hosszan idézett különféle művekből különféle nyelveken.  Gyakran jegyezte meg tréfásan, hogy ha a klasszikusok egyszer csak eltűnnének, ő gond nélkül rekonstruálni tudná őket. Csodálatra méltó stílusa volt. Rövid és velős történetei szellemesek és szatirikusak voltak. Humoros megjegyzései mind sajátságosak és jellemzőek. Csak a példa kedvéért megemlítenék egy-két dolgot. Volt egy kancsal ember, aki a ház körül segített másokkal együtt.  Mane volt a neve. Egy nap éppen fát vágott. Ahogy megemelte a fejszét, apám, aki éppen mellette állt, valamiért kényelmetlenül kezdte erezni magát, ezert rá szólt: Az ég szerelmére Mane, ne oda üss, ahova nézel, hanem oda, ahova szeretnél.

Egy más alkalommal apám  elvitte kocsikázni egy barátját, aki hagyta, hogy drága szőrme kabátját súrolja a kerék. Apám a következő szavakkal figyelmeztette őt: húzd vissza a kabátodat, mert tönkre teszed vele a gumit.

Apámnak meg volt az a rossz szokása hogy magában beszélt, sőt társalgásokat folytatott, olyannyira, hogy heves vitákba bonyolódott önmagával,  sőt még a hangját is megváltoztatta a vita szereplőinek megfelelően. Egy külső megfigyelőnek úgy tűnhetett, hogy a szobában többen is vannak.